Reggel kilenc óra. Ilyentájt még a népszerű Szabadidő Központ is meglehetősen kihalt. Alig lézeng valaki, csupán három-négy srác és két felnőtt kacérkodik a sápadt nappal.
— Splendid! (Káprázatos!) — lélegzett fel a köpcös a naturista strandon. — Ez a levegő…!
A másik — vállas, hasas férfi — bosszankodva tűnődött. Mindketten erdélyiek voltak. A köpcös brassói, a hasas kolozsvári. Az utóbbi három éve élt Magyarországon, s mint románul tudó ember, hébe-hóba tolmácskodást vállalt. Így került össze a románnal, aki hivatalos küldetésben járta a megyét, ismerkedett a magyar valósággal. Megtekintették a városi tanácsházat, a múzeumokat, ellátogattak néhány vidéki téeszbe anélkül, hogy a brassói nyilatkozott volna. Helyesebben nyilatkozott, amennyiben kérdezték, ám akkor is kurtán, kifürkészhetetlen arccal.
— Fürödjünk! — ajánlotta a tolmács.
— Isten őrizz! Ez a tó nyilván tele van mikrobákkal, és már megbocsásson, de biztosan bőrbetegek is fürödnek benne, ezért, ha nem haragszik, inkább a parton maradok.
— Kérem! — hanyatlott vissza a kolozsvári. — De óvatos vagy! Azért, ha a vízbe nem is, egy beszélgetésbe még beugrasztalak — gondolta magában. — Holnap utazik, s még nem is beszélgettünk. Mint erdélyi az erdélyivel — vetette oda halkan, könnyedén.
— Tessék, kérdezzen!
— Hm! Nem tudna legalább velem kötetlenebbül, kevésbé hivatalos hangon csevegni? Mondja el, mit érez, gondol rólunk, magyarokról!
— Maguk nagyon liberálisak. Hű, micsoda hőség! Mit gondol, hány fok lehet?
— Mi a véleménye Bush elnök magyarországi látogatásáról?
— Mi lenne? Nagyon örvendtem volna, ha legalább egy nappal hamarabb vagy később érkezik, ugyanis lekapcsoltak néhány telefonvonalat, ha ugyan lekapcsoltak. Emiatt nem tudtam hazatelefonálni.
— Azt hiszi, szabotáljuk önt? — döbbent meg a tolmács. — Nem, ez itt nem Brassó, amiről ön is meggyőződhet, ha az elnök távozása után hívja Romániát.
— Hát… megpróbálhatom.
— Helyes. Biztosítom, nem fogják lehallgatni. Itt nincs Securitate, nyíltan és szabadon beszélhet, tisztelt uram.
Hallgattak.
— Ma temetik Kádár Jánost, az MSZMP volt elnökét — törte meg a csendet a tolmács.
— Részvétünk.
— Hallott róla?
— Természetesen.
— És?
— Én az ő helyében jobb szabókkal dolgoztattam volna.
Aranyos nyuszi! Úgy lapul a bokorban, mint akit odaszögeztek — gondolta a tolmács. — A maguk elnökét mikor temetik? — kacsintott cinkosan a köpcösre.
A férfi összerezzent, jobbra-balra sandított, vajon figyelik-e. A napozó lassan benépesült. Meztelen férfiak és nők sétáltak el mellettük. Hirtelen elsápadt. Mintegy ötvenméternyire tőlük sovány, napbarnított naturista mustrálta őket.
— Ho… hogy mikor? — dadogta rémülten. De hi… hiszen él még.
— Rosszul van? — tűnt fel a tolmácsnak a kliens arca. — Jöjjön a zuhany alá, ott mindjárt jobban lesz.
— Azt mondja, itt nincs Securitate?
— Azt, miért?
— Semmi, nem érdekes! — szedelőzködött fel a román, felráncigálta a nadrágját, s a kijárathoz illant.
— Jó napot! — lépett hozzá a kolozsvárihoz a nudista. — Megkérhetném, hogy vegye le a dresszét?
— A dresszemet? Ja, bocsánat! — mérte fel a helyzetet gyorsan a tolmács.
— Köszönöm, így egészen más. Kellemes üdülést, üdvözlöm a barátját, de ha legközelebb idejön, kérem, mondja meg neki, tartsa be ő is a házirendünket!
Legutóbbi módosítás: 2011.04.02. @ 11:00 :: Petrozsényi Nagy Pál
