Visszabújok rácsos kiságyamba, amiből ötévesen már szinte kilógott a lábam, mégis jobban ragaszkodtam hozzá, mint anyám öléhez…
Magamba szívom a frissen vasalt, hófehér, ropogós ágynemű illatát, kicsi paplanomat orromig felhúzom… Még a festék ízét is érzem a számban, amit ácsingózás közben lerágtam a korlátjáról (honnan jön ez az emlék?), és hallgatom, ahogy az eső veri a ház falát.
Sokat könyörögtem, vigyék ágyamat az ablak alá, és azt hagyják nyitva éjszakára. Anyu félt, hogy becsap a villám, meg beesik az eső. (Mindig féltett, soha nem védett…)
Én meg alig vártam, hogy egy-egy csepp elérjen az arcomig.
A csillagoktól tündérálmot várok. Magamhoz ölelem brummogó hangú, szalmával kitömött mackómat — érzem a koszlott műszőrme illatát, a valamikor rózsaszín mancs vásznának tapintását, ami hepehupás a törek végektől, és simogatom azt a megmaradt fél szemét. Mézbarna meleg pillantás… Mintha mindig szomorúan sírna. Brumma-a-maaa… Miért hagytad a kórházban a másik szememet? Brumma-a-maaa… Édes Brummogóm! Pinokkiót is odaveszem magam mellé, bár röstelkedve látom rojtosra rágott orrát — köszönetképpen oldalamba nyomja kékszínű, hegyes cipőjét, szétálló ujjai közül egy mindig a szemem közelében köt ki.
És anyu hozza az estélyi ruhás Tünde babát, meg a kantáros szoknyájú, szép szoros copfba fonott hajú „rendes kislány” Éva babát. Csak a kis negyedes hegedűmet kunyerálom még ágyamba, amit már apu sem hagy szó nélkül.
Ígérem nekik, hogy utána rögtön aludni fogok, és mesélni sem kell ma már többet.
Gyönyörködöm barátaimban, amikor apró huzatot érzek, látom, egy csillag nyúl be az ablakon, s egy csepp esővel megcirógatja az arcomat.
— Amíg ez a csepp fel nem szárad az orrod hegyéről, minden kívánságod teljesül.
Kiveszem a takaró alól a kezemet, mert nagyon csikizi az orrom, és nevetve látom, hogy pont olyan ruhám van, mint Tündének. A színe is, mint a madártejnek, s alsószoknyájának a fodrai pont úgy buggyannak minden mozdultra elő, mint a madártej fehér habja, ha lenyomjuk a kanállal a tál fenekére, majd elengedjük. És látom, Éva Brummogóval sugdolózik, hogy kipróbálhatná-e a hegedűmet, ha szépen elkéri?
Boldogan bólintok, és már Pinokkót rángatom, jöjjön velem táncolni a Tollasbálba. Természetesen illendően megkérdezi, a táncrendembe hova írtam be őt, megnyugtatom, teljesen mindegy, még nem tudok olvasni, meg írni sem rendesen.
A hegedű szól, mi táncolunk a vakító fehér baldachin teremben. A csillagok benevetnek a hatalmas franciaablakokon, tekintetük tele szeretettel, és egy-egy esőcsepp is ajándékkal kedveskedik nekem.
De olyan rövid a mulatság! Az ég egyre sötétebb, a szél is durván fújja arcomba haragját. Az eső már úgy kopog kispárnámon, mintha írógépe lenne, s azon írná haragos levelét. Barátaim vacogva húzódnak hozzám, én is elpityergem magam, mert tudom…
Ilyenkor szokott jönni a gonosz boszorkány, és nem tudok előle sehova sem bújni. Pont úgy, mint Pipacs és Búzavirág, ők legalább a búzatáblában találtak menedéket.
Én meg itt a kis paplan alatt nem férek el a többiekkel együtt. Már sajnálom a hegedűmet is…
Amikor már hangosan kezdek el zokogni, macim brummogni, Éva babám mammázni, megjelenik a Csillagtündér.
Alig látom a könnyeimtől, karját felém nyújtja — gondoltam, letörli végre a varázscseppet az arcomról, és a gonosz banya is eltűnik végre.
Meleg, bársonyhangon szól:
— Rosszat álmodtál, kicsilányom?
Játékaimat a helyükre teszi, az ablakot becsukja, gondosan betakargat, és egy boszorkányűző puszit simogat a homlokomra.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.07. @ 17:59 :: Pulai Éva