Barátomnak mondtam, sietek, dolgom van. Mesét írok magamnak. Utamra engedett.
— És írj, légy szíves, a hangyáknak egy morzsacipelő kék talicskát… Csengőt rá! (Mert az agyamra mennek, folyton kerülgetem őket…)
Nahát, micsoda gondolat, motyogtam magamban. Egyáltalán mit szólnak az ötlethez csepp barátaim?
Körém gyűltek, miközben a farönkön ülve szóltam hozzájuk. Némelyik felemelkedett, hogy minél jobban halljon, másikuk a karomra mászott, s csak úgy barátságának jeleként belém csípett, egy másik legyintett csápjával, és továbbsietett a darabka levéllel.
— Na, de mégis! Akkor kértek kis kék talicskákat a morzsák cipeléséhez?
— Khm — hallok egy halk hangot a hátam mögül.
— Mondd meg a barátodnak, hogy köszönjük ötletét, amivel ránk szeretne vigyázni. De ha már nem olyan kicsi gyerek, igazán tudhatná, hogy nem véletlenül szaladunk gyorsan és csendben.
— Nézz csak szét! Hányfélét látsz a családunkból ebben az udvarrészben? És mi nem vagyunk a többiekkel jó barátságban. Így is alig tudunk a legfinomabb falatokkal a kamráinkba jutni, mert ott állnak, s várnak bennünket a hatalmas fekete hangyák katonái. Amit csak lehet, elrabolnak tőlünk. Azért kaptuk nagy, erős csáprágóinkat, amivel pont akkora dolgokat darabolunk ki bármiből, amit el is tudunk vinni. Ha még egy talicskát tolva kellene rohannunk, ami csilingel is… A barátod csak nyugodtan tegye a dolgát a kertjében, mi is azt tesszük. Ha véletlenül ki is fordítaná egyik házunkat a földből, pár perc alatt átköltöztetjük az egészet. Nézd csak meg! Esetleg ha a kis csengettyűt a nyakába akasztaná, akkor minden élőlény időben elmenekülhetne az útjából. Kék talicskát sem kellene tolnia…
Legutóbbi módosítás: 2011.04.05. @ 13:36 :: Pulai Éva