Mennyi szép tavasz volt…
Gyönyörű tavaszi hétvége van. Nem sietek, csaknem száz kilométer. Az útnak szinte minden kanyarulatát ismerem, annyiszor jártam már erre évekkel ezelőtt. Ahogy közeledem a városhoz, átkapcsolok az Alisca rádióra, szeretem a zenéjüket. Ibolya utca — gondolom magamban —, meg az idei tavasz. Képeslapod február közepén, március nyolcadikán… most pedig a meghívás. Főzni is fogsz…
Mosolyod és terített asztal fogad, sarkán szolidan meghúzódik pár szál hófehér és kék jácint áttetsző üvegvázában. A te kertedben termett nem messze, abban a kis faluban, amelynek szinte minden utcáját olyan jól ismerem.
A kellemes ebéd után nézem a karcsú pohárba töltött mélybordó bort, illik az ebédhez. Régen rendezvényekre jártunk együtt. No persze, akkor még a szomszédod is úgy köszönt:
— Jó reggelt polgármester úr!
Pár éve már csak a keresztneveden szólít, kivételek a falu lakosai, ott még most is… Falvak, mennyi szép településen jártunk együtt… Sorakoznak az emlékek. Akkor is tavasz volt Bátán, húsvét előtti időszak, szabadtéri rendezvény. Ültünk az első sorban, amikor eléd perdült az a kislány, olyan ötéves forma, pisze orrú.
— Hogy ityeg a fityeg? — kérdezte, s még várt is a válaszra. Jót nevettünk, s te öledbe ültetted a kis piszét.
Beszélgetni szerettem volna a kis nagyszájúval, de hozzám nem akart szólni, csak nézett bizalmatlanul. Gondolom nem nagyon tudott mit kérdezni… Később a szünetben megcsodáltam a patkolt és festett húsvéti tojásokat, a népművészeti kiállítást. Szerettem volna látni a települést is, de te autóba ültettél. Nem is nagyon értettem miért. Mikor végére értünk a hosszú utcának, már nem kérdeztem semmit. Egyik oldalon a Duna, másik felén a házak hosszú sora.
Ábrándozásomból kizökkent a kérdésed.
— Emlékszel a szerbiai utunkra?
Hogyne emlékeznék. Olyan testvértelepülést látogattunk a szerb-horvát határ mellett. Zuhogó esőben indultunk kora reggel. Alighogy átléptük a szerb határt, te betértél egy kis üzletbe, pár apróságot vásároltál. Aztán már sietni kellett, hogy időben érkezzünk. Mindig betartottad a szabályokat, meg is lepődtél, amikor két rendőr leintett. A lehúzott ablakon benyújtott az egyik valamiféle sebességmérőt, amilyet még sohasem láttam, hatvan kilométert mutatott. Követte a szóáradat is, persze szerbül. Zavarodban mit sem értettél belőle. Aztán kiderült, hogy volt ott egy negyven kilométert jelző tábla is, persze azonnal az üzlet után. A vásárló átlépve a határt örül, hogy mehet tovább, szinte senkinek sem jut eszébe a táblára tekinteni. Ezt az elmulasztott pillantást sok ezer forint bánta.
Barátságos kedves embereket ismertem meg ott is, úgy fogadtak, mintha a szomszédból jöttem volna, hiszen egy nyelvet beszélünk, egyformán gondolkodunk, magyarok vagyunk. Népviseletük sem sokban tér el a Dráván innen élőkétől.
Visszafelé? Akkor én vezettem, vesztemre a határnál nem álltam pontosan a vonal elé, volt vagy fél méter eltérés… hááát nem volt kellemes.
— Emlékszel? Még kilométereken át vitattuk magunk között a történteket, pedig semmi értelme nem volt.
Emlékek… Mennyi ilyen közös emlékünk van…
A régi Vármegyeháza udvarán, ahol korábban sétáltunk, megtekintve a híres borkútat is, amelyből bizonyos alkalmakkor fehér és vörösbor folyik… itt várt minket a vacsoraasztal. Belépéskor pedig egy pohár rövidital, amelyet rendezvényeken mindig én fogyasztottam el helyetted, úgy finoman átcsúsztatva a poharat felém. Érdekes volt, hogy ezt még a tévések sem vették észre pedig… – vagy kivágták, ki tudja már…
Tavasz… május… emlékszel?
Pár éve május elsején, majális. Sosem szerettem igazán, nekem tömeg, tolongás volt régen, de a te szülőfaludban, a repülőtéren… akkor olyan hangulatos volt. Hívtak miket, hogy este menjünk vissza. Természetesen ott voltunk, s én — szokás szerint — rövid időn belül egyedül maradtam a kis asztal mellett.
— Elnézést, csak pár perc! — mondtad, ismertem már ezeket a perceket, fél órás perceket. Most kivételesen nem sokáig maradtam egyedül. Megszólalt a zene, s valaki felkért táncolni. Csak néztem. Visszautasítani nem illik de itt, táncolni? Kis tér maradt erre, ott, ahol alig nőtt fű. Nem is volt kellemetlen, sőt most, ahogy visszagondolok rá, egy kedves emlék lett ez is.
Kávémat a széles teraszon fogyasztom, mint régen, abból az aranyszegélyes csészéből. Te nem iszol kávét soha, csak leülsz velem szemben, beszélgetni. Mesélsz, és én hallgatom.
Nézem a szomszéd ház teraszát, üvegfallal vették körbe mióta itt jártam, mögötte rengeteg virág… tavasz.
Lassan hatot üt a közeli templom órája, indulnom kellene.
— Hova sietsz? Megvan még a vendégszobám… — és várakozva nézel rám. — Kibontom a kedvenc vörösborodat is — már indulsz is érte.
Nézem az utakat… messze futnak, szinte intenek, hívnak… haza. Itt marad a közös múlt, s az emlékek, már nincs megtartó erejük… rég volt.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.16. @ 16:19 :: Sonkoly Éva
