( Reményik )
Sarokba görbül
a sötétség jajszava,
árnnyal vonja körbe szívem,
ha hinnék még a csodákban, talán
megkapaszkodnék az utolsó,
isten- festette veled-nyárban…
De már nem tudlak
magamból visszarajzolni,
szíved fölé hajolva
tükör-vékony hártyákat
feszít közénk az elátkozott idő,
– idebenn zuhog a csend –,
rám nehezednek a tavaszba
haldokló telek,
indaként kúsznak
az őszbe kucorgó hallgatások.
S már nem fér el rajtam semmi.
– kereszt, bűn, árvaság, átok –
Amit nálam hagytál
azt viszem tovább,
kezemben fekete-fehér
emlékek gyűrődnek,
ne mozdulj el árnyékomból,
még ne…
Hadd fessem vissza arcodra,
amit Istened letörölgetett.
Ostromoltad a világ
égig érő falait,
s lettél föld, hogy megtarts,
híd, hogy átvezess,
felhőtlen ég, hogy szabad lehessek,
és ahogy közeledtél felém
ezernyi ígéret hangjával,
együtt-életünk eltűnt
egy hitvány világban.
– valaki mennynek hívja,
én kénszagú pokolnak –
A Hold lezuhant a Nappal,
kettéhasadt magányunkból
zord alkony szivárgott,
és üres maradtam
akkor,
ott
egy pillanatra …
Belefeszültél a hallgatásba.
– nélkülem –
Menedékünk összedőlt,
dombodon a kereszt
korhadó kapaszkodó.
S látod, már nélküled
ülök e világnyi semmiben,
– titkainkat őrzöm a Kapuban –
s te időtlen éled napjaid,
a szívembe rejtett
katakombák
őrült csendjei mögött.
