(valahol, a Kárpátok völgyei ölelésében)
Táskás szemekkel, és borvirágos arccal indult el Galambos Aladár azon a reggelen a falu egyik kis utcájából kifele. Fejét a földre szegte és közben öklét szorongatta, arra gondolva, hogy mi lesz most. Apja meghalt az éjjel, és ott maradt a gazdaság, az állatok, s minden az ő nyakába szakadt. Eddig még-még elvoltak valahogy a munkával, hiszen markos parasztnak számított az öreg Galambos is, de most, hogy az Úr elszólította, nagy lett a baj a portán.
— Na de mindegy, az élet és az Isten útjai kifürkészhetetlenek.
És erre gondolva, kicsit megnyugodva ment kifele az utcából.
Kicsiny falucska volt ez, valahol a hegyek közt, még a nevét sem tudták rendesen kimondani sokan, s akik ki is mondták, csak úgy motyogták, hogy “Zsákoslak”. Nem is jött ide sok idegen, esetleg a posta autója minden második nap, de az is csak addig, míg le nem esett az első hó, mert azután már nem lehetett bejutni a faluba semmiféle járművel, csak gyalogosan. Ha ki akart menni valaki, akkor pediglen a lábán ment addig, míg el nem bandukolt a következő faluig, Pusztagyaluig. Ahol már lehetett hallani a vonatfüttyöt, de látni a vonatot még nem. Hogy hol kezdődött a falu határa, azt sem lehetett pontosan tudni. Mert a földeket belepte az édes semmittevés és ez még a falutáblára is kihatott, mert vagy ellopták valami vassal kereskedő cigányok, vagy egyszerűen elment valami kevésbé unalmas helyre.
Kocsma sem volt itt, csak pincék a szőlőkertek aljában, de az elég is volt ahhoz, hogy jól berúgjanak a férfiak és ezzel együtt a nőket is mellőzzék. De a nők is tudták, hogy hol a zsáknak a foltja, összeültek azzal az ürüggyel az egyik özvegy fehérnép portáján, hogy szőnek és nézik a televízióban a Dallast. Mert a faluban volt vagy öt-hat televízió-tulajdonos is, aki még a férje után örökölte meg a nagy kincset. Aztán a Dallas helyett inkább ők is iszogattak, jókat beszélgettek nem törődve azzal, hogy a Riska jóllakottan hazajött a mezőről és fejni kéne.
— Fejje meg az ember, ha kell neki a tej — mondogatták egymás közt, és erre mindig ittak egy jó kupica pálinkát.
Volt itt egy pap is a faluban, de annak nem volt nagy becsülete. Mert az is iszogatott és imáit úgy mondogatta magában:
— Hogy Istenem, hátha kevesebben jönnek ma az istentiszteletre, mert akkor a miseborból több marad nekem.
Az egyetlen hely a faluban, ami sokkalta szebb volt minden helynél, az pediglen a temető. Ha erre járt valaki a világ bármelypontjáról, az nagyon elcsodálkozva nézett rá a temetőre. Gyönyörű faragott sírköveket, valósággal művészi alkotásokat találtak ott. Olyan sírokat, melyek még egy sírkiállításon is megállnák a helyüket.
Hát egy ilyen síremléket akart Galambos Aladár is az apjának rendelni és ezért is haladt gyors léptekkel az utcán. Egyenesen oda, hol a sírkövek készültek. Ahogy a lakosság mondta, a Miska—féle kúriába. Miska volt az, aki aranykézzel született s úgy faragta a követ, akár egy világhírű szobrász. Nem is volt itt senki, aki csak úgy el lett volna temetve, és csak egy földhalom lett volna neki adva.
Nagy szégyen is lenne, ha csak úgy temetik el az illetőt, hogy egy kisebb mauzóleumot nem emelnek fölé. Akármilyen dolgos, vagy részeges volt életében a halott, az megérdemelt ennyit. Ezt szánta Aladár is az apjának, mikor is megállt a Miska-féle kúria árnyékában.
Galambos úr odaérve belépett a Miska féle pitvarba, ahol nagyon nagy csend fogadta. Beljebb menve kicsit nesztelenül azt figyelte, hogy nem rohan-e feléje valami kutya, házőrző eb, vagy netán nem látja-e meg a sírköves Miskát. De sehol senki nem volt.
Kicsit megtorpanva megállt és a tüdejét teleszívva a jó vidéki levegővel, felkiáltott:
— Miska! — visszhangzott fel az udvar. De semmi nem mozdult.
— Miska, hol vagy, én volnék az, a Galambos János fia, Aladár!
De most sem szólt senki.
Kicsit erőt merítve, beljebb sétált az udvarban, jobban szemügyre vette, van-e a mozgás. Sehol senki, csak egy nagy szürke macska volt ott, mintha a reggelijére várna egy koszos, zsíros lábos mellett.
A műhelyből fényt vélt kiszűrődni, de ebben a reggeli órában, csak sejteni lehetett, hogy az e. Merészen beljebb ment és kinyitva a műhely vastag ajtaját, bekukucskált. Dermedten nézett és lábaiban megállt az élet.
— Ez nem lehet igaz — mondta magában —, ez nem lehet… Mi lesz most, édesapám.
Reszketve motyogta e szavakat, miként meglátta a kőműves Miskát összeesve a műhely padlóján.
Arca kifehéredve, szeme felakadva, semmi jelét nem mutatatva az életnek.
Meg is ijedt a Galambos fiú, megfordult és elkezdett kifele rohanni az udvarból.
— Meghalt Miska! — ordította az utcán. — Meghalt a kőműves Miska, mi lesz most velünk?! — kiáltva rohant és szíve most aztán úgy vert, de úgy, mint egy tanyai bika patája.
Ezt hallván az emberek rögvest rohantak a Miska féle kúriához, hogy lássak, igaz-e a nagy hír.
S igaz volt. Hívták a papot és a falu előjáróságait, hogy tanácsot adjanak. Ott is voltak rögvest mind. A pap, az állatorvos, aki a diplomáját az apja mellet figyelmesen iszogatva szerezte és a tanító, aki már a falu legöregebb férjfát is tanította. Az asszonyát már nem, mert a férfiak hamarabb mentek el, mint a fehérnépek.
— Mi lesz most? Két halott is van a faluban, s máskor hónapokig nincs egyse. Az még hagyján, hogy az öreg Galambos meghalt, mert az csak magának harácsolt, de Miska… Aki a falu szemefénye volt… Mi lesz most?
Először a pap szólalt fel, enyhén borvirágos arccal:
— A temető közepétől három lépésre temetjük el, mert a közepére majd engem fognak temetni.
Összenézett a lakosság és mivel nem volt jobb ötlete senkinek, ezért rá is bólintottak a tiszteletes úr döntésére. Aztán a tömegből megszólalt egy hang, hogy ki volt nem tudni, de elég rekedt volt. Azt sem lehetett megállapítani, hogy férfi vagy nő e az illető.
— Jó-jó, tiszteletes úr, de ki fogja megépíteni a sírját a Miskának, mert ő is megérdemel egy szép sírt — méltatlankodott a nép. Aladár is kétségbe volt esve, hogy mi lesz most, apja halott és nincs, ki sírtkövet emeljen fölé.
Megint megszólalt a pap, hangosan, hogy mindenki hallja. Még az is, aki tegnap éjfélben danolva vette fel az Úristen nevét hiába, odafent a pinceoldalon.
— Miska el lesz temetve, és mivel nincs, ki elkészítse a sírját, ezért neki csak egy földkupac lesz rakva. De az a földkupac különleges lesz. Virágok lesznek rajta és mindig rendesen takarítva lesz.
Így is lett, két napra rá eltemették Miskát és a Galambos Jóskát is, persze az utóbit már csak a temető kerítése mellé.
Aztán egy-két hét elteltével, már nem is tudta senki, hogy mi is volt? Ment tovább az ivászat és a jó élet. A Miska sírja pedig, először csak egy gazos sír lett, majd gazos dombocska a temetőben. Mikor leesett a hó és eltelt egy-két év, már a szánkózásnál is hasznát vették a gyerekek. Nyáron meg a kis dombon szárították az emberek az aszalt szilvát, mert oda jól sütött a nap. A gyönyörű faragott sírok még ma is büszkén állnak, de aki azokat emelte, már azt sem lehet tudni, hogy hova temették. Tán a neve Miska volt, vagy Aladár, már azt sem lehet tudni? De sírköves sem lett itt többet a faluban, csak egy pap volt, aki azért imádkozott, hogy a misére minél kevesebben menjenek, hogy maradjon a jó vörösen izzó miseborból.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.12. @ 12:30 :: Thököly Vajk