Hőségtől zörgőssé száradt bokrok, itt-ott néhány ágas-bogas nyárfa. Közel s távol ennyi volt a látnivaló, és természetesen maga a puszta, a fehéreskéken világló égbolttal. Lassan haladtunk, de a lovak patája így is magasra verte a port. Mindenütt igazi feketeföld, ami ha megkapja a maga vízjárandóságát, gazdagon terem, de akkor már régen nem esett az eső. Alattunk az öreg keréknyomok, mint összefonódó-szétváló sekély borozdák. Odább, a mezőn bogáncs és foltos bürök. Az egyik, porral vastagon borított kóró egész közel bólogatott. „Hm. Ha óvatosan letörném, és a port ráfújnám az Öreg izzadt nyakára, bizonyosan csípné, és vakarózni kezdene. Szidná a világot, én meg egyetértenék vele. Felébredne ebből a félálomból, és talán mesélne valamit a híres kalandjaiból. Jól regéli őket, sőt egyre jobban. Vagyis hazudozik össze-vissza. De haszonnal műveli, sok ízes vacsorát hozott már össze a…”
Ekkor láttuk meg a fogadót a távolban.
— Na végre! — az Öreg rekedtes hangja törte meg a csendet. — Dologra gyerekem! Kapjuk össze magunkat! Ha ügyesek vagyunk, estére kelve vetett ágyban alszunk.
— No és eszünk is, Mizse Uram — válaszoltam mohón. — Levest meg jófajta húsokat! Maga szerint mit kérjünk…
— Csiba te, előre a medve bőrére? Még elkiabálod a szerencsénket, bolond kölke — hangzott a morózus válasz, bár az Öreg szeme is csillogott az örömtől.
Akkor már harmadik napja nem ettünk mást, csak amit a mezei növényekből lehetett főzni, és az bizony inkább becsapta, mint megtöltötte a hasunkat. Gazdám vadászatai sem hoztak semmit. Éhesek voltunk és koszosak, ráadásul sejdítettem, hogy csak két ezüst árválkodik nemes uram erszényében. Most cserkelés helyett azt a tudományát kellett elővenni, amelyikkel szállást meg vacsorát lehetett teremteni a semmiből.
Az úttól távolabb húzódva, néhány sóskaborbolya cserje mögött ütöttünk tanyát. Már csak kevés vizünk volt a tömlőkben — abból is először a lovakat itattuk meg —, de arcunkra, kezünkre jól beosztva elegendő. A Vén Csibész — mert magamban így neveztem Mizse uramat —, ledobálta gönceit, jól megfente beretváját, és kevés vízzel úriasra kapargatta az arcát. Nagyon tetszett mocskos alsójában, amiből kilátszottak penészfehér, vézna lábai. Az én dolgom lett volna a kés élezése, de az utóbbi időben — mióta titokzatos módon eltompult a kardja — nem engedi. Azt állította, ügyetlen vagyok, pedig ez nem igaz. Nem is fenés közben tompult el az a híres alkalmatosság, hanem amikor az ellent akartam lefejezni, ám az hirtelen kiszáradt tölgyfává változott. Jó fertályórán keresztül küzdöttem sikertelenül, és utána nagyon tompából kicsit életlenné tudtam csak javítani a míves szerszámot. Ha megmondanám neki, hogy öreg szablyám helyett az ő finomművű örökségével gyakoroltam, letépné a fejem. Amikor észrevette, milyen a kard, azzal a randa, gyanakvó tekintetével bámult sokáig, ami után meg szokott verni —, de olyan ártatlan arcot sikerült vágnom, hogy hitt nekem. Gondosan elraktároztam magamnak ezt a nézést, sőt azóta többször gyakoroltam is, mert nagyon jól jön ez, amikor véletlenül elromlanak a dolgok.
Szóval kiporoltam a ruháinkat, majd lekeféltem a lovakat is. Úgy kellett kinéznünk, mintha nemesember utazna segítőjével, szegény rokonával.
— Nem kéne megbeszélni… — kezdtem mondani, mert nyugtalan voltam.
— Nem beszélni kellene, hanem a málhákat kitömni mutatósra — szakított félbe öreg mesterem és tanítóm, majd jólesően megvakarta a hátsófertályát. Alaposan és mindenütt, hisz később ily méltóságán aluli dolgot nem tehetett meg. — Az edények mellé pakolj köveket, hadd zörögjenek. A ruhákba, takarókba fadarabokat göngyölj meg füvet, hogy többnek higgyék. A dolmányomat vizes kefével tisztogasd, de odafigyelve, mert ellazsnakollak, ha elbaltázol valamit! Elegem van már az örökös véletlenjeidből!
Így tehát megbeszélés helyett — ami pedig fontos lenne a fejlődésem miatt — kénytelen voltam dolgozni. Kikeféltem azt a büdös, fekete felsőjét is, hogy tisztának látszódjon. Ezt sohasem engedi kimosni, mert állítólag durva a kezem az efféle kényes holmikhoz. Igazán semmi oka ezt mondani, főként, mert nem is tud a legutóbbi véletlenről, a nadrágja hátulján lévő szakadásról. Amikor ugyanis legutóbb a ruháit sulykoltam a patakban, kénytelen voltam figyelni az ellenséges had felderítőit is a szemközti nádasban, nehogy rajtunk üssenek. Nem tehetek róla, hogy az egyik alattomos kő kiszakította az öltözékét. Egy leendő harcosnak igenis fontosabb az éberség, mint az ilyen lealacsonyító asszonymunka. Amúgy is csak akkor látszik a szakadás, ha mozog.
Már délutánba hajlott a nap, mire el tudtunk indulni. Gond nélkül megoldottam a kefélést — persze nem dicsért meg —, felöltöztünk és frissen elindultunk, hogy megszerezzük a vacsorát. Ilyenkor nagy hegyesen be szoktunk lovagolni a fogadóba, de úgy ám, mint akinek arany a potyadéka, és ott helyben kitalálunk valamit, hogy legyen ennivaló és szállás. Jó feje van hozzá a Vén Csi… Mizse uramnak. Ha néhanapján nem jutott eszébe semmi vagy elszúrta, akkor éjjel bemásztam a konyhába, kamrába, és szereztem, amit lehetett. Amikor már régen nem ettem rendesebben — mint most is —, befértem bármily kis nyíláson.
Hihi! Mögötte lovagoltam, és ahogy úriasan emelgette az alfelét, kivillant a lyukon az a fekete foltokkal tarkított alsója. Aminek voltaképpen fehérnek kellene lennie, de ez egy másik történet a büdös mocsárvízzel, aminek a tetején olajféle úszott. Nem panaszként mondom, de ezért is jól megzuholt, ráadásul igazságtalanul.
Ha bekormoznám a gatyáját a lyuk alatt, akkor nem látszana. Bár akkor a koromért haragudna rám. Ha elmondanám, miért tettem, akkor meg a szakadás miatt. Nem lehet jó döntést hozni, legegyszerűbb tehát befogni a számat, és csendesen élvezni a látványt.
A fogadó hatalmas vályogház volt, zsupp tetővel. Meszelt falú, szélesen terpeszkedő, sok apró szobával — mint azt később megláttam —, hátul nagy istálló. Kissé kopott cégérén ágaskodó paripa, hátán valami harcosfélével. Fogadó a Király Vitézéhez — derült ki később. Uralta a pusztát.
Három, sokak által járt út találkozásánál feküdt, egyszer itt majd falu lesz — gondoltam. Néhány iparoslegény fel is húzott kisebb műhelyeket a hátsó fertályon — amelyekben apróbb munkákat is elvállaltak. Mesterük küldhette őket, kitapogatni a lehetőségeket. Ha van elég rendelés, utánuk jön, és hamarosan falu születik. Bár itt — a semmi közepén — könnyűszerrel rajtuk üthettek aljas emberek. Kockázatos a döntés: kicsit éhesen élni a biztonságban, vagy meghalni teli hassal.
Már messziről láttuk a magas sövénykerítéssel övezett udvarban a szekereket és a sok embert. Kényesen középre léptettünk, majd urasan megálltunk. Előre vigyorogtam magamban, amikor egy szolgaféle előjött, és megfogta az Öreg csődörének, Ordasnak a zabláját. A ló kivárta, míg a megtermett férfi jól megmarkolja a vasat, majd oly hirtelen rántotta el a fejét, hogy a szerencsétlen elvágódott a porban.
— Ha már megtanultad, hogy mocskos mancsoddal ne közelíts harci ménem feje felé, szólj gazdádnak: Tárkonyfia Mizse kívánja megtisztelni ezt a… — itt körülnézett, majd megvetően legyintett — helyet. Hátasomat apródom fogja majd az istállóba vezetni, hisz’ alighanem az életedbe kerülne a próbálkozás. — Úri gőg és lenézés sugárzott az Öregből, ahogy egyik kezét csípőjére támasztva körülnézett az udvaron. Kopottas öltözékét nagyszerűen el tudta rejteni fennhéjázásával.
Ordas kezelhető jószág volt — mikor úgy hozta a kedve. Ha viszont belebújt az ördög, gyakran kibabrált velem. Bár szeszélyesen viselkedett, a fontos dolgokat alaposan begyakoroltuk vele. Az elébb például az uram egyfajta módon köszörülte a torkát, ezzel jelzett neki. Ha nem teszi, vihetik akár a pokol kapujáig, nem törődik vele. Az igazi harcban életveszélyes pontossággal rúgott, harapott, de amúgy teljesen kielégítette, ha átválogathatta az elébe vetett szénát, és maga elé bámulhatott órákon át.
Kevés időn belül előkászálódott a nagyhasú, fehér kötényes fogadós is, aki hajbókolva közelített.
— Alázatos szolgálója vagyok Nagyuramnak! Miben tehetek méltóságod kedvére? Bolhamentes ágyat, lélektisztító boritalt, frissen sütött kenyeret tudok ajánlani a test vágyainak, takaros szolgálólányokat a férfierőnek csillapítására, ha érti kegyelmed, mire gondolok — hallatszott a jól begyakorolt üdvözlet, de figyeltem, hogy az udvariaskodó vigyor fölött számító, hideg szemmel fürkészte uram öltözékét és málháját.
— Róma felé vezető utamon nem hódolok világi hívságoknak, nem lenne üdvözítő a hosszas pihenő, csak egy éjszakát töltünk itt. Hátasomat apródom látja el, ki maga is nemesi származású, tehát kellő tisztelettel közeledjetek felé. Tiszta zabot és illatos szénát bocsássatok a rendelkezésére! Most pedig vezess szállásomra! — Leszállt a csődörről, kezembe nyomta a kantárt, és leereszkedően pillogva maga körül, követte a pohos embert. Természetesen a gazdagon díszített főbejáraton mentek be, rangjához illően. Én Ordast vezetve az istálló felé tartottam, szaporán jártatva a szemem. Azért játszottuk el ezt a „harci mén ágaskodik” mutatványt, mert a lógondozás ürügyén nyugodtan nézelődhettem a fogadó hátsó fertályában, míg ő a rangosabbaknál adódó lehetőségeket vehette szemügyre odabent.
„Két leponyvázott szekér, kereskedőké lehet. Nehéz bármit is szerezni tőlük, bizalmatlan, kuporgatós népség. Hátrébb beszélget néhány mutatós ruhájú ember, no, ezektől már sikeríthetünk valamicskét. Vajon mit fog kitalálni az öreg? Valami gyors kellene, mert kopog…”
— Auu! Te büdös… — míg gondolkodtam, nézelődtem, az alattomos dög szorosan egy véka mellett ment el, melybe akkorát rúgtam, hogy ordításomra mindenki felfigyelt a környéken. — Visszakapod rögvest, te himpókos gebe! Tudom, hogy gonoszságból tetted! — mondtam el fennhangon véleményem, miközben Ordas nagyokat horkantva röhögött, és elégedetten bólogatott. Tetszett neki, hogy kitolt velem. Ez régi játék volt köztünk, hisz’ mélább napjain én is belevittem tüskés bokrokba, hogy felélénkítsem. Természetesen jólesően ki is röhögtem utána. Miért nem figyel? Egy harcos legyen mindig éber!
— Hahaha! Hitemre mondom, üdvözítő ez a látvány! Talán inkább a lónak kellene vezetnie ezt a szamárivadékot, hisz szemlátomást okosabb! — Bársonyruhás, kikent-kifent ifjonc vihogott tragédiámon, bágyadt tapssal jutalmazva a látványt.
— Vagy talán vak vezet világtalant — folytatta a gúnyolódást —, mert a gebe se lát?
„Ebből jó vacsora lehet, ha el nem szúrom” — gondoltam, majd visszaszóltam:
— Van, aki levegőbe beszél, mint egy gyáva prókátor, és van, aki a harcban is elkíséri urát, dicső győzelmekre segítve őt — kiáltottam vigyorogva a szépfiú felé. — Persze az ilyen kislányruhás fiúcskák nem szokták a férfiaknak való dolgokat, még összekennék magukat, és akkor nem kapnának puszit a mamitól — folytattam, majd csettintettem hármat, gyorsan egymás után. Ordas erre a jelre két lábra ágaskodott és velőtrázót nyerített, miközben mellső lábával harciasan kalimpált a levegőbe. Ha ember van előtte, lerúgja a fejét, hisz erre volt betanítva. Engem persze nem bántott, viszont csak úgy fröcsögött a nyála az arcomba. „Hogy hágna meg egy ganés hasú szamárcsődör!” — gondoltam magamban.
A veszett zajra többen is előbukkantak, köztük az én Vén Csi… nemes uram és pár díszes ruhájú ember.
— Ha kikötöd valahová azt a gebét, megmutatnám ki kettőnk közül a legény, te vakarék! — hangzott az úrfi válasza. — Kard vagy tőr?
(…)
Legutóbbi módosítás: 2011.04.06. @ 17:47 :: Urbánszki László
