Józsi a faluban nagy népszerűségnek örvendett. Nem csak mint kitűnő patkolókovács, hanem mint amolyan jókedvű, mulatni tudó ember hírében is állt. Esténként, ha végzett a munkával, a helyi kocsma élvezhette adomáit vagy rögtönzött magyarnóta előadását. Sajnos mivel az utóbbi időben egyre kevesebb paripát használtak az emberek, profilváltásra kényszerült. Megmaradt az eredeti mesterségénél, de nem négylábúakat patkolt, hanem négykerekűeket. Ugyanis autókarosszériákat kovácsolt. És törött autó sokkal több akadt, mint patkolásra váró paripa. Az unokája – aki szinte levakarhatatlan volt róla – lett a segédje, mivel ez volt a tanult szakmája. Gyakran el is kísérte a kocsmai estéire. Történt egyszer, hogy a másik falu ifjúsági dalárdája felvételt hirdetett. Ferkó – mert így hívták az unokát –, nem maradt el nagyapjától tehetség terén. Sokszor énekelt vele együtt a kocsmában és neki is kijutott mindig az aznapi „gázsiból”. Igaz ő nem mindig öntötte le a torkán, mint az öreg Józsi. Sokszor meg is kérdezte tőle a nagyapja:
– Mondd már Ferkó, te nem vagy szomjas? Vagy azért nem iszol, mert a menyecske, aki után somfordálsz, nem szereti, ha sörszagod van?
– Annyit soha sem iszom meg, mint amennyit nagyapa bír. Akkordokat csúszna tőle a hangom, és nem hiszem, hogy a nagyérdemű ugyanúgy honorálna minket. Tegye csak el nagyapa, majd egyszer elszámoljuk.
– Te, Ferkó, el kéne menned egy meghallgatásra. Az a hír járja, hogy lesz valami fesztivál. Valami verseny, Röpülj Pulyka, vagy mi, amit még a televízió is közvetít.
– Nagyapa, az nem pulyka, hanem páva. Én nem érzem magamat alkalmasnak arra, hogy megpróbálkozzam ilyennel. Nincsen nekem semmiféle zenei képzésem. Még a kottát sem ismerem.
– Madár ez is, meg az is, de te azért menjél csak el oda. Nincs vesztenivalód. Van olyan hangod, ha nem jobb, mint annak a Birkás Palinak, aki az itteni dalárda vezetője. Nosza, tudd csak meg, mikor lesz az a válogatás vagy mi, és majd az anyjukkal elmentek. Én nem mehetek ugye, mert akkor ki mulattatná itt a népet, és a garázst sem hagyhatom oda.
Addig–addig győzködte a gyereket, míg aztán az ráadta a fejét, hogy a nagyanyjával elmenjen egy meghallgatásra.
– Miért köllene nekem is elmenni, ezzel a laklival? – ágált a nagyanyó.
– Miért, miért? Mégse menjen egyedül már. Te majd súgsz neki, ha kell.
– Én súgni? Nincs nekem hangom, mint neked. Persze, ha néha elmegyek guzsajosba, akkor ott szoktam szép népdalokat énekelni, na de azok nem olyan nóták, amiket ti danajdáztok a kocsmában. Nem is tudom, hogy érdemes–e ilyennel próbálkoznia.
– Na ne keresd a kibúvót, asszony. Elmész vele és punktum. Ki tudja, lehet, hogy inába száll a bátorsága, és oda sem megy. Utána meg azt mondaná, hogy megmondtam én magának nagyapa, hogy nem vagyok én oda való. Így már érted ugye?
Ferkónak nem volt mit tennie. Ha akarta, ha nem el kellett mennie a meghallgatásra, a másik faluba. Nem tudta, mitől féljen jobban: a meghallgatástól vagy attól, hogy felsül. A buszon ülve aztán kissé megnyugodott.
– Mit vesztek tulajdonképpen? Két eset lehet, vagy felvesznek, vagy nem. Harmadik változat nem lehet, vagy…
A falu kultúrháza adott helyett a jeles eseménynek. A környező településekről áradt a sok jelentkező. A feliratkozás a meghallgatásra már kissé elkeserítette, miután olyanokat kérdeztek, hogy volt–e már tagja dalárdának, vagy kórusnak, és vannak–e zenei ismeretei, játszik–e valamilyen hangszeren, satöbbi. Persze mindenre nemleges választ adott, és az összeíró csóválta is a fejét. Aztán a nagy igyekezetben – vagy már ki tudja –, azt is elfelejtette beírni, hogy milyen „produkcióval” akar benevezni.
– Menjenek be a nézőtérre és keressenek helyet. Majd fel fogják hívni a színpadra, ha magára kerül a sor.
Ferkó a hátsó sorokban keresett volna helyet, de a nagyanyó persze a színpad közelében akart lenni.
Elkezdődött az est, és ezzel együtt a válogató. Sorban szólították az együtteseket, énekeseket, hangszeres „művészeket”.
– Mikor kerülsz már te sorra? – türelmetlenkedett a nagyanyó. – Az utolsó busz valamikor éjjel 11–kor indul vissza. Még a végin itt ragadhatunk reggelig. Miért nem adott az a vénember egy autót a feneked alá? Van éppen elég a garázsban.
– Adott volna, én nem akartam. Tudja nagyanyó, nem megy ez nekem csak „hangulatkeltő szíverősítővel”. Szeszes ital fogyasztása után meg nem ülhetek autóba.
– Lárifári. Te nem is iszol úgy, mint az a vén zsivány nagyapád. Csak azt tudnám, hova fér el benne. Még eddig csak spiccesen sem láttam, pedig azt mesélik, hogy egy–egy este, ha jó a hangulata, tíz felest is kifizetnek neki gázsiba.
– Nem igaz ez. Mindig tudja, mikor kell megállni. Soha nem iszik meg annyit, hogy ne tudna magáról. A kocsmában nem csak inni járnak az emberek, hanem szórakozni is.
Közben szünet következett. Azután harmadikként szólították Ferkót. Kiverte a víz, és azt sem tudta, most mit kell majd csinálnia. Valahogy felért a színpadra, és megállt a mikrofon előtt. A műsorvezető néhány kérdést tett fel neki, amire nagy nehezen kinyögött pár épkézláb mondatot.
– Megkérem, hogy énekeljen nekünk valamit.
Ferkónak nagy hirtelen nem jutott eszébe több ismert nóta, csupán csak egy igen pajkos, amit mindig akkor énekelt nagyapával, amikor már tetőfokon volt a hangulat. Belekezdett hát.
A közönség soraiban erre nagy fészkelődés támadt. Egyesek elkezdtek visszafojtottan kacarászni, míg mások megbotránkozva figyelték a további produkciót. Ferko, mit sem törődve a kiváltott reakciókkal, folytatta. Már a vége felé tartott, amikor kitört a „vihar”. Egyesek nevettek és kiabálták, hogy vissza, ráadást, míg mások pisszegtek és fújjoltak, akár egy focimeccsen. A műsorvezető alig bírt rendet teremteni. Megköszönte Ferkónak a nótát ás visszaküldte a helyére. Nagyanyó magán kívül volt.
– Ha hazaérünk innen és nem fognak minket „meglincselni”, én elpáholom a nagyapádat. Megmondtam neki, ide nem ezek a nóták valók.
– Ugyan miért? Nótát kértek tőlem és nekem nagyhírtelen ez jutott eszembe. Nem mondta azt nekem senki, hogy ez nem idevaló nóta.
– Teljesen lejárattad magadat. Mindenki rajtad fog nevetni, és nem csak a mi falunkban, hanem az egész környéken.
– Mit számít az. Nem csak a siker a fontos, hanem a részvétel is, én meg kipróbáltam magamat.
Az eredményhirdetést nagyanyó ki sem akarta várni.
– Úgysem kerülsz be. Megy a busz, nem akarok itt ragadni.
Aztán mégse makacskodott tovább, kivárták az eredményhirdetést. Ferkó nem került be, de külön dicséretet kapott. Bizony, nagy híre ment Ferkó debütálásának, többé nem nevettek rajta. Sőt! Ezek után minden lagzi és lakodalom elengedhetetlen énekese lett. Hírneve csak nőttön–nőtt, ezekkel a fellépésekkel és szinte az egész országba hívták. Az autópatkolást sem hagyta abba azért. Amikor már nem bírt eleget tenni mind a két „munkakörének”, akkor csak annyit mondott a nagyapónak:
– Látja nagyapó! Mégiscsak be kellett volna érni azzal, hogy sima kocsmai énekes az unokája, és nem kellet volna lakodalmi énekest faragnia belőle. Most magának kell ezt is csinálnia egyedül a kocsmában, nem csak az autópatkolást.
