— Neeee! Ne csináld! Hagyd abba!
— Nem tehet róla, hidd el! Nem őmiatta vagy az, aki!
De meg se hallotta. Ütötte, rúgta, vágta ahol érte. A hajcsomók az ujjai között, mint törött szalmaszálak sárgálltak.
Hiába kiabáltam, próbáltam megfékezni. A lány kivetkőzve magából minden elfojtott indulatát beleadva püfölte a tanárnőt.
Nem gondolkozott, csak üvöltött, ahogy otthon már megszokta. Ami már olyan természetes volt. Számára ez volt az élet. Megtorolni, akin csak lehet. A nem kívánt életet, a maga bűnét, a mások szerencséjét, saját be nem ismert gyengeségét, öröklött vagy felszedett semmi létét.
Tudatalattija diktálta? Vagy tudatosan kereste a balhét? Egyre megy. Nála esélyem sem volt, hogy észrevegyen. Nem találtam otthonra keserű, kisiklott világában.
A tanárnő kétrét görnyedve, gyomrára tapasztott kézzel vonszolta magát az ajtó felé.
— Ne hibáztasd magad! — súgtam neki. — Mindig jól cselekedtél, vagy igyekeztél tudásod szerint, és emberségesen a legjobbat adni. Kivétel nélkül. Tudod, ez nagyon nehéz!
Elismerésem! Akaratlanul is ott ólálkodik a legtöbb emberben az előítélet.
Csak beszéltek róla, hogy így ne, meg úgy ne! Hogy nincs különbség emberek között…
Azután ti magatok fabrikáltok az egyformából elütőt.
Ti raktok keresztet arra, aki még meg sem született, s ti mártjátok tiszta vízbe nagylelkűen, vagy sajnálkozva, éppenséggel valami kegyet gyakorolva, holott a keresztvízzel még nem lett se több, se kevesebb a másiknál. Csak van egyik és másik. Ahelyett, hogy együtt, és egyformán léteznétek. Jóban és rosszban. Ítélve, és nem elitélve. Kiváltság nélkül, egyformán mérve.
Ahhoz, hogy másképp legyen, egyedül nem vagy elég.
Na, nem marcangollak tovább. Inkább lenyugszom, veled együtt.
— De már látom, hogy sokat ismét nem pihenhetek.
*
A kisfiú angyali arca még álmában is kipirult. Olyan régen vágyott már arra a mobilra, de hiába. Tudta, hogy nem a szülein múlik. Vagy mégis? Ha ő is olyan gazdag családba születik, mint az osztálytársa, akkor már annyi, de annyi játéka lenne. A mobilt megvenni meg se kottyanna. A legmenőbb cuccokban járna, nem a bátyja gönceiben. Karácsonykor síelni vinnék, nyáron lehet, megláthatná a tengert is.
Ekkor valami megbirizgálta a kisfiú orrát. Önkéntelenül odakapott, majd átfordult a másik oldalára.
Az előbbi álomnak azonban nyoma veszett. Már ruha is alig volt rajta, s csodálkozva vette észre, hogy milyen fekete a bőre! Le akarta mosni, de a kunyhó sarkában álló mocskos műanyag kannában is csak valami koszos lötty volt. Igazi falakat sem látott. Helyette gallyakból összetákolt, valami sárral tapasztott oldalak takarták úgy-ahogy a helyiséget a kinti világtól.
Körbenézett. Itt lakik?
És hol az ágya? Hol vannak a játékai, a könyvei? És anyáék?
Lehet, odakint, az a rikító rongyokba burkolt nő az anyja?
Hirtelen nagyon éhesnek érezte magát, de hűtő sem volt. Annál több légy körözött egy földön felejtett edény felett. Belenézett, s az undortól felkavarodott a gyomra. Kukacok nyüzsögtek az alján.
A maradék már felismerhetetlen volt. Ha egyáltalán volt benne valaha is ételmaradék.
A szegénység szinte üvöltött mindenfelől.
A kunyhó előtt a porban majdnem meztelen, csontsovány gyerekek feküdtek…
Egyik-másik még nyöszörgött, üveges tekintettel bámulva a perzselő semmibe. A legtöbbjüknek annyi ereje sem volt, hogy sírjon, nemhogy megmozduljon. A mellettük üldögélő felnőttek is révült tekintettel meredtek maguk elé. Az éhség szinte kézzel fogható volt.
— Haza akarok menni! — kiáltott fel álmában az angyalarcú, s hirtelen, mintha rugóra járna, kinyitotta a szemét.
A szoba sarkában ott állt egy csinos kis fenyő. A díszek rajta ismerősen csillogtak. Alatta némi déligyümölcs, egy fehér, tiszta tálkában gondosan elrendezve.
Anya és apa álltak az ágya mellet, bratyójával, mosolyogva.
— Na te hétalvó! A Télapó hiába várt rád. Sokfelé van dolga, tudod! Ezért ránk bízta, hogy ezt a csomagot átadjuk neked.
Azzal egy masnival átkötött kis dobozt nyomott anya a még álomtól kábult angyalarcú kezébe.
Egy mobil volt benne. Na nem egy flancos márka, de igazi mobil. A kisfiú szíve hevesen kezdett verni, majd elsírta magát.
— Nem, nem kellett volna! Én akkor is szeretlek benneteket, ha nem tudtok megvenni mindent! És örülök, hogy ti vagytok a szüleim! És örülök, hogy itt lakom! És soha többé nem akarok máshova születni! — kiabálta zokogásba fulladva.
A szülei ledöbbenve álltak az ágyánál. Majd apa ocsúdott fel leghamarabb.
— Jól van öcskös! Mi is mindig rólatok álmodtunk! Két ilyen imádni való rosszcsontról. Most pedig ki az ágyból! Elvégre Karácsony van, vagy mi a szösz!
*
Na tessék! Már aludni sem hagynak!
— Ugye nem is olyan szörnyű itt élni? Én mondtam, de meg se hallottad! Csak ringattál, altatgattál magadban. Most persze örülsz nekem, hogy felébredtem, s megmutattam merre tovább!
Hát légy boldog, angyalarcú! Rám még sok munka vár.
*
Tudjátok, van ahol már csak voltam, van, ahol vagyok, s van, ahova soha be se tehetem a lábam.
Egyesekben felébredek, másokat nem hagyok nyugodni. Van, akinek békét hozok, s van, akiben egy szikrányira sem tűnök elő.
De én szívem szerint mindig ott lennék mindenütt!
Lehet, holnap éppen nálad…
Üdvözlettel:
Lelkiismeret
Legutóbbi módosítás: 2011.05.24. @ 09:28 :: Bakkné Szentesi Csilla
