http://www.youtube.com/watch?v=fk2QMNBjMAE&feature=player_embedded
Álmomban pőrén álltam a havas utcán,
míg macskakövek égették fázó talpamat,
jégtömbbé fagytam, fel mégsem adtam,
de lelkem örökre ott ragadt.
Átkozhatnám a percet, mert ilyen lettem,
sivár, átlag-szürke, sehol-sincs-már,
romlott húsát kínáló, senki-kincse,
szirénhangú hűség, apró szilánk.
Lehettem volna ünnepelt szépség,
de én meztelen adtam rút magam,
a fényt tőletek kaptam-csentem,
mégis magányos vagyok, néma lant.
El?ttem, ha fellebben az égi fátyol,
a holdsarló penget felettem altatót,
és a madárdal – ‘mi ritka vendég nálam -,
lesz néha felcsengő siratóm.
A föld minden virága balzsamos ágyam,
fájó szavakból borul majd rám a hant,
könnyektől mégsem éled létem hiába’sága,
legyen hát takaróm illatos alkonyat.
De addig teszem a dolgom, aprókat lépve,
morzsát csipegetek, terítem asztalomat,
fréziát szórok eléd az utca kövére,
s hagyom, hogy átlépd árnyékomat.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.06. @ 12:00 :: Bakkné Szentesi Csilla