Ez a néhány fejezet erre keres magyarázatot, kitöltögetve a történelem szabad gyökeit. Egy-egy nevet, dátumegyezést, ahogy azt már az ilyen jelleg? irodalom tenni szokta általában. Fejl?dés, vagy torzulásregény? Ki honnan szeretné nézni.
893. Madara vára, bolgárok földje
Kevral fia Ogrud, akit az új hit városában Andrejnek hívtak, hátrébb húzódott a tömlöcajtóból, apja, és a termésk? falnak támaszkodó fejedelem mell?l. Itthon volt ebben a várban, de ide, a pincébe eddig még sosem engedték. Besurranni is csak egyszer próbált, még kisfiúkorában, megbánta. Azóta a környékét is kerülte a folyosónak, egészen mostanáig. Mostantól viszont az apja férfinak tartja, nem gyereknek. És a fejedelem is – keser?en rúgott egy útjába akadó k?be a gondolatra.
Ahogy a folyosóra ért, futni kezdett, futni egészen a keresztlépcs?ig, s azon végig, fel a szabadba. Arcára ömlött a tavaszdélutáni fény. Leült a f?ben, és falnak vetette a hátát. Térdét felhúzta a mellkasáig, és átfogta két tenyerével. Vékony, csontos kamaszujján marokba zárta a fejedelem lányának jegygy?r?jét, és a szája sarkába harapott közben. Sz?ke, szepl?s fejét a napba tartotta. Engedte, hogy átmossa behunyt szemét a langyos, narancsvörös meleg. Hogy kitörölje a sz?k, sötét cella emlékét: a fülledt falak között Borisz élettelenül lehulló karjainak képét, ahogy a fejedelmi hóhér eloldozta a láncokat végül, és a húsba mélyed?, háromhegy? vasékeket a két remeg? kézfej ujjtövei közé feszítve.
Eszébe jutott a két nappal korábbi mozdulat, ahogy Borisz, Mihail legkisebb fia a barna b?rkeszty?t húzta le a kezér?l épp a tavaszi haditorna utolsó párviadala végén, a preszláviak ünnepl? gy?r?je közepén. Ahogy a fejedelem lánya bámult rá megint nagy szemekkel, kipirult arccal, és Borisz, akit krisztusi nevén Symeonnak hívtak, észre sem vette a lányt. Eszébe jutott Ogrudnak az is, milyen feszengve állt ? ott, a gy?r?n kívül, csizma alatt szárazan csikorduló füvön, Borisz tábori köpenyével a karján, az újhit?ek örömünnepéb?l kiszorulva. Hogy nem tudott, és nem is akart csatlakozni, hiszen Boriszon kívül mindenki kerülte az egy isten városában, mintha pestises volna. Szájában egy pillanatra újra meggy?lt a keser?ség, ahogy felidézte, hogyan figyelte ?ket ott, könyökével a karámdeszkának d?lve. Preszláv örömét, az alig megt?rt városét, ami most elégtételt szerzett a haditornán, ráadásul éppen Vladimir fejedelem birtokán. Egy évig övék a dics?ség, elvehetetlenül. Kárpótlásul a büntet?adókért, meg minden egyébért. Na persze. A nyomorult büntet?adók. Hányszor aludt miattuk az udvaron, amikor Borisz fegyverhordói utálkozva kipofozták maguk közül a hálóteremb?l. Három év alatt egyszer sem mondták az új nevét ki, amit Borisztól kapott a keresztvízben. Dacosan nem, csak a régit, mint valami szégyenbélyeget. Mintha legalábbis ölni érkezett volna közéjük, nem szolgálatra. Mi köze neki a gy?zelmükhöz? Csak Borisz, de Borisz most rá se nézett. Elveszett a felé nyúló, üdvözl? karok s?r?jében. Olyan zavartalan nagykép?séggel, mintha nem is volna más semmi lényeges a világon, csak ? és a friss gy?zelme. Ahogy aztán félvállal hátrafordult: „Andrej, hozd ide a kulacsom, ott van a kispej nyergén. Siess, mert szomjan halok.” Miljana bámulta nagy szemekkel. Mint aki nem a fejedelem lánya. Mintha nem lenne már gy?r?s menyasszony. Mintha nem ünnepelték volna épp Symeont elegen. Meg egyébként is, mintha nem az unokahúga volna. Beképzelt, jéghideg cafat. Hogy tudja Boriszt bámulni leplezetlenül. Az meg legalább észrevenné, ha már Miljana mereszti rá a szemét. Hogy ütötte volna pofon már végre, de csak fürdött a preszláviak ünneplésében, azzal a fesztelen önteltséggel. Andrejnak eszébe jutott, ahogy megszorult a torka, és az állkapcsa, ahogy Symeon után pillantott, félszemmel. „Hogyne uram, rögtön.” – és a lány mellei alatt vékony, fehér ráncba gy?r?dött a ruha. Ogrudnak eszébe jutott az is, hogyan próbálta nem nézni azt a ráncot, amikor végül megszólította. A szájában érezte egy pillanatra újra saját hangjának gúnyos, haragos, fémes ízét. Szinte látta megint, ahogy jegyese, Vladimir lánya összerezzen a szavakra. Érezte újra a fanyar diadalt. Nemcsak az arca, a nyaka, s?t a keze is elsápadt a lensz?ke Miljanának. És zöldült, sápadt a hangja is, ahogy ismételve ízlelte a szavakat, rémült utálkozással: „Bíborbanszületett Anna… a szeret?je?” Apró szája sarkában keményre fagyva rándult meg egy izom, mikor visszanézett Symeonra. Micsoda közönséges egy történet. Pusztai gubások énekelnek ilyeneket a földbeásott viskóikban. Andrej szeme el?tt a kép újra, ahogy Borisz végül átvette a kulacsot, és ivott mohón, és az arcát locsolta, hogy két ruhaujja alatt is csorgott a víz a fakózöld f?re. Aztán látta maga el?tt, ahogy a fejedelmi hóhér az izzó vasdarabot kifeszített testén mellkas alatt a húsba nyomta mélyen. A fáradt kérdés, „mikorra hívtad a bizánci sereget?” és ahogy az érthetetlen válasz hörögve, töredezetten lehullt a ragacsos kövekre. Micsoda közönséges történet. Mint azok a bor ébresztette régi énekek a vadászatokon, feszül? mell? asszonyokról, és vérg?zös, féltékeny bosszulásokról, éppen olyan.
Apja állt meg mellette, kitakarva a napot az arca el?l.
– Hazajössz, Ogrud?
Bólintott, féloldalt felpillantva. Felrémlett a preszlávi út, amin érkeztek Borisszal két nappal korábban, mögöttük a fényes sereg, a majdnem fagyos reggeli szél, és ahogy apja birtokának hármas hegygerince kirajzolódott el?ttük a távolban. Hogy megizzadt a tenyerében az összegy?rt kantárszár, miközben kérdezett. A pillanatnyi csönd a válasz el?tt, aztán Borisz könnyednek szánt, mégis megnehezült esés? hangja: „persze, ha végeztünk a tornán, menj haza egy napra.”
Kevral szeme körül most egymásra gy?r?dtek az apró ráncok.
– Jól van fiam. Nekem Preszlávba kell indulnom, hallottad. Mondd meg anyádnak, legkés?bb három nap múlva itthon vagyok… ha visszajöttem, majd beszélünk rólad.
Hallgatott. Orrában a pince fülledt szaga, és Vladimir fejedelem mondata. „Kevral, menj Preszlávba. Mondd nekik, úgy rendelem, hogy ott törjék az öcsémet kerékbe. Lássa meg az új hit városa, mi jár Bizánc csahosainak.”
Végigtörölt az orra alatt. Apja keze a vállába markolt.
– Akármiért is álltál fegyverhordónak Symeon mellé… eddig tartott… gondolj a bátyádra, miel?tt sajnálni kezdenéd…
Persze, persze. Még h?se is lehetne ennek az ócska históriának a bátyja megbosszulójaként. De ki is volt Bagtrul? Ha legalább látta volna valaha, ha csak egy apró emléke volna róla… egy örökül kapott nagyra n?tt lábnyom, amihez képtelenség feln?ni. Kinek jutott eszébe ezen haditornán? Egyébként is mi köze Borisznak a halálához, a bölcs?t se érte végig talán még akkor, amikor Bagtrult ló mögé kötözve vonszolták Madarától Pliszkáig. Lopva az apjára nézett. Csuklóból hiányzó jobb keze helyére. Ó, hányszor hallotta a történetet, hogy Kevral a kezével fizetett a fia eltemetéséért, az öreg Mihail fejedelem parancsára, az új hit istenének a nevében… Hányszor, unásig. Mi köze ehhez Borisznak?
Nézett az apja után, amíg csak apró fekete pontként látszott a preszlávi úton. Letépett egy hosszú f?szálat, rágni kezdte. Odafenn a hegytet?n vörössé gy?rte a felh?ket a nap. Nyári házuk füstje kivehet? volt lentr?l is. Vacsorára készülnek már. Felrémlett, hogy a sánta Birte ?zgerincet ígért, szabad t?zön ropogósra sütve. Újra látta hirtelen a lángok között felizzó vasat, a kínban megránduló férfitestet, és megémelyedett benne t?le a szó. Eszébe jutott a preszlávi palota, ahogy három napja este benyitott Borisz ajtaján. Sz?k ívet világított maga köré az ablaktáblára akasztott lámpás. Egyébként esti homály a szobában, csak a cserépkályha tüze vetett némi fényt a padlókövekre. Mihail fia az ablakban ült, hátát a termésköveknek vetve, ölében a nyitott Biblia, a sötétbarna b?rkötés?, és a b?rkötésen a díszes, aranyszegés? bet?. Széthajtott levél a kitárt lapokra fektetve. „Bejöhetek, uram?” – Félmosoly Borisz arcán. „Mi az Andrej, nem tudsz aludni? … Gyere csak.” Eszébe jutott az otthonos mozdulat, ahogy belépett és ledobta magát a medveb?rre, a cserépkályha barna csempéinek d?lt, és az árnyékokra is emlékezett Borisz karján, ahogy az behajtotta, ölébe engedte a könyvet, a könyvben a levelet. Arra gondolt, ahogy ? a pergamen kilógó sarkát nézte félszemmel, mosolyogva „Én jobban rejteném, uram, Anna hercegn? sorait Kevral fia el?l.” – és ahogy Borisz leszállva az ablakrésb?l tarkón legyintette. Egészen világosbarna volt a haja, ahogy átderengett rajta a kályha fénye, amikor leült a medveb?rre, csempéknek vetett háttal maga is. „Akartam beszélni veled, kölyök. Nem muszáj jönnöd a tornára… az én fegyverhordómként a fejedelmi városba.” Andrej tisztán emlékezett a saját vállvonása árnyékára a padló kövein. „Gondoljanak csak ott, amit akarnak. Gondoljon apám is, amit akar.” – aztán eszébe jutott a pliszkai palota márványterme két nappal kés?bb, ahol már az apja mellett állt, beöml? fehér fény az ablakokon és Kevral keze a vállán. Boriszt két katona vonszolta be, csattant a tenyere a padlón, ahogy térdre lökték a trónterem kövein a bátyja el?tt. A fejedelem kezében a könyv, és a könyvbe hajtva kétrét a pergamen. A barna b?rkötésen vésett, díszes aranyszél? bet?. Vladimir palástjának meglebben? íve, ahogy öccse arcába tartotta a bet?t a b?rkötésen: „Mi ez?” Borisz térdei el?tt egy majdnem pontosan négyszög? fényfolt, abba dörrent bele a könyv, arcra borulva. Az uralkodó hangja is: „Hát megmondom én micsoda ez, ha te hallgatsz. A bizánci császár húgának kézjegye”- és Borisz gúnyos fintora. Két katona fogta közre, árnyékuk a vállára hullott, és Andrej emlékezett a leplezni vágyott, jól látható feszültségre a mozdulatban, ahogy Mihail legkisebb fia megvonta a vállát: „Most tagadnom illene, uram? Ajándékba kaptam ezt a Bibliát a bizánci császár húgától, amikor hazajöttem.” A kán kezében már a levél, széthajtva. A pergamen sárga ívén keresztüldereng? délel?tti napfény. Egymás után sorjázó számok, bet?k. Közepén elmosódott tintafolt. „Mikor küldte a görög szajhád?” „Vigyázz uram, kir?l beszélsz.” „Mikor küldte ezt a levelet?” Csönd. Olyan csönd, hogy visszhangot vetett a teremben a csattanó pofon. „Mikor küldte?” Borisz arca egészen falfehér, egészen halottfehér, ahogy a görög rabszolga a levél kódrendszerét azonnal értve kereste a szavakat a Bibliából. Fordította szakaszonként a bizánci lány sorait. „Szóba kerültél újra a császár el?tt. Trónra segít, ha kéred rá.” Aztán már csak a sz?k, nehézszagú pince, Borisz élettelenül lehulló karjai, és Vladimir hangja felettük: „Úgy rendelem, hogy Preszlávban törjék az öcsémet kerékbe. Hadd lássa az új hit városa.” Mint azok vérg?zös, régi énekek a vadászatokon, éppen olyan. Talán egyszer még dalolni is fogják boros kupák felett, akkor is Borisz lesz, akit megkönnyeznek az asszonyok, ?, Ogrud pedig a gy?lölt áruló … ki akarta a szép Miriam fiát ide juttatni? Ide, a madarai pincébe? Ki tehet róla? Ki gondolhatta, hogy ennyire érthetetlen, hústalan, élettelen barom? Kinek jutna eszébe éppen a bolgár trónról levelezni a szeret?jével, aki még festett képen is gyönyör?, mint az álom? Mit m?veltek ezek Bizáncban? Bámulták csak egymást éveken keresztül?
Andrej megrázta a fejét, és kiköpte a f?szál keser? végét. Feltápászkodott lassan. Az istálló felé indult. Lova nyakára hajolva, vágtába csapva kanyarodott ki a madarai vár falai közül.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Bern Andrea
