893. Kadmos és Damianos monostorának temploma, Bizánc városfalain kívül
„ Mi akik titokzatos módon a kerubokat jelenítjük meg, és az életadó HáromságnakHáromszorszent éneket zengünk, tegyünk félre most minden földi gondot – nyúlt az ének ötven torokból egy hangon recitált sora, elsötétül? utolsó szótaggal a kolostortemplom gyertyafényes félhomályában. A fehérruhás pap kezébe vette a bort és az érctálcát. Két diakónus indult el?tte gyertyával és tömjénnel a Szentek Szentje felé, hogy fényessé tegyék az érkez? Krisztus király útját. Ebben a pillanatban toppant be a fiú az ajtón. „Magister Photios!” kiáltotta elszántan a sötétbe. „Magister Photios!” A papnak megrezzent a válla egy pillanatra, de nem fordult hátra a templomfolyosón. Kezében az áldozati tányér, rajta a bárány átváltozás el?tti fehér kenyérteste. Arcát eltakarva a szentély lefüggönyözött ajtajához nyúlt, hogy megnyissa az eukarisztia csodájának véghezviteléhez. Megbocsátás vecsernyéje volt, az Úr megfeszítése el?tti negyvenedik nap estéje. „Magister Photios! Segítened kell Symeonon, azonnal.”-dobbant a hang harmadszorra hátán, bolgár szavakat formálva Erre már vissza kellett néznie. Állt döbbenten másodpercekig, nyolcvan évének meglassult érzékeivel, míg megértette egészen, amit látott: a fiút, gyertyalángos gy?r?ben, aki olyan fiatal még, hogy semmi keresnivalója eukarisztia közben egy templomban, vad, kölyökarcán a tapintható kétségbeeséssel. És a döbbent, elnémult szerzeteseket, a b?nbánó imádság torkukban rekedt következ? sorával. Symeon… lassan gy?lt a szájában a rémület savanyú íze a mondatra. Aztán a tányérra tévedt a szeme. A kenyér fehér halmára, és észbekapott, nehézkesen. „Menj ki.”- intett a gyereknek. De az közelebb lépett. Egyenként tagolva a bolgár szavakat, kiabálva, mintha félsüketnek beszélne. „Nem értesz uram? Meg fog halni.” És jobbkezét végighúzta a torka el?tt. Tántorgott a fáradtságtól. Photios magister nehézkesen el?rébb csoszogott felé Ráncos, vékony, eres bokái el?-el?villantak a az indásszegély? fehér ruha alól. Symeon… riadozott benne a név, egyre határozottabban, ahogy hályogos szemei tisztábban látták a kimerült gyereket, izzadt, poros köpönyegben, homlokába tapadó csutakos hajjal. Ez a kamasz talán egész nap lovon ült. „ Értelek fiam, ne kiabálj. Symeon küldött?” A kölyök türelmetlenül rázta meg a fejét. „ Nem uram. Tömlöcben van, hogy küldhetett volna. Kivégzik. Nem érted?” Tömlöcben. Hát még sem volt türelme kivárni a kegyelem pillanatát, megígérte pedig. Szavát adta. Nem lett volna szabad elengedni… hányszor elismételte pedig, hogy a nyugtalan kapkodás a gonosz gy?zelmét segíti. Máshogy kellett volna fejébe verni. Nem. Legf?képp elengedni nem kellett volna haza. Az lehetetlen, hogy Symeon életének az íve így érjen véget. Symeoné, aki egyid?s éppen a bolgárok újjászületésével Krisztusban. Aki Szent Mihály arkangyal védelmét vette magára ott a keresztvízben. Másképpen kellett volna. Már akkor régen másképpen. Másnak ajánlani, nem szent Mihálynak, a harcos kerubnak. Hogyan tanuljon türelmet az, akinek ?rangyala karddal a kezében áll a mennyei seregek élén?– Tömjéntartó novíciusa a félbehagyott ének utolsó sorába kezdett. „hogy a Mindenek Királyát, akit láthatatlanul körülvesznek az angyali rendek, méltó módon fogadhassuk.” Lassan ocsúdva, tétován elnyúlva érkezett rá a szerzetesek válasza: „ Alleluja.”Magister Photios, Bizánc egykori pátriárkája összerezzent. Szeme újra a tejfehér áldozati kenyérre tévedt. „Most menj ki.” – ismételte a fiúnak, és nem nézett rá közben. Hátat fordított neki, bütykös ujjai remegve húzták el a kárpitot az ajtó el?tt, miközben r kántáló hangja néhol megbotlott a bemeneti imádság soraiban. ” aki a Te kifejezhetetlen gondoskodásodban és nagy jóságodban elvezettél minket ezekben a szent napokban lelkünk és testünk megtisztulására”– Hát ennyi volt, három tündökl? csillaga a kupolás Magnaura egyetemének. Ennyi volt. A naptehetség? Leon-t mérgeskígyóvá sorvasztotta a császári trón, és családja b?nmocsara, a mindig nevet?, aranyszavú Bardas Phokast körülsz?tte az udvari intrikák s?r?je, és Symeon, aki Arisztotelész és Aranyszájú Szent János asztalához is méltó volna vacsoravendégnek… Symeont elnyelte a barbár mocsár. „ szenvedélyeink megfékezésére, a feltámadás reménységére; add meg nekünk is, Jóságos, hogy a jó küzdelmet végigharcoljuk,” ?érte kár leginkább. Megígérte, hogy vár, szavát adta. Hogy Septuagintát fordít a bolgár szerzeteseknek, és Arisztotelészt a preszlávi udvarnak, nem tesz mást, nem nyúl a trón felé, csak ha elérkezik a kegyelem pillanata. . „a böjt útját végigjárjuk, az osztatlan hitet meg?rizzük, és kárhozatlanul jussunk el a te szent feltámadásod hódolására is” A lány volt az, a bíborban született. Az akaratos Anna basilissa, az öntudatlanul könyörtelen, fiatal párduc. ? tömte tele a fejét ostobaságokkal. ? suttogta a fülébe, hogy szerezzen trónt, minél hamarabb, különben Leon nem adja áldását kettejükre. B?n volt t?rni ezt a szerelmet, az els? perct?l b?n. Ugyan ki akarta t?rni. Hát nem olvasott Symeon Hérodoszt eleget? Jobban kellett volna emlékezetébe vésni, hogy micsoda család ez itt a trónon. Hogy olyan éppen, mint az egykori Gygésé, a pogány l?dé, aki orvt?rrel és fallosszal szerezte a trónját, nem jobb semmivel. Olyan, amit elborít az aljasság mocska. Fejébe verni? Mintha legalábbis nem értette volna, ugyan. Hogy mosolygott elnéz?en, a papirusszal a térdén, fejét csóválva, ahogy fordítva ízlelte Hérodotosz ragacsos, véres mondatait. Hogy mosolygott, mikor megértette, miért kell neki Hérodoszt olvasnia hétszámra. Arcára volt írva, oda, az ábrándos ködbe, hogy ? aztán Gügész lányával is kezdene, akármilyen b?nök átkát is hordja magán, ha Gygés lánya Anna basilissa volna. Bocsáss meg nekem Krisztus Király. Bocsáss meg, ogy szent testedt?l messzire mozdul a gondolataim fonala. „Mily életadónak, a Paradicsomnál mennyire ékesebbnek, és minden királyi csarnoknál tündökl?bbnek mutatkozott Krisztusom a te sírod, a mi feltámadásunk forrása! A sírban testileg, az alvilágban lélekkel, mint Isten, a Paradicsomban a gonosztev?vel, a királyi széken az Atyával és Szentlélekkel voltál Krisztus” Novíciusnak kellett volna fogni, aztán szerzetesnek. No persze, barátnak.. A bolgárok trónjának reményl?ét. Ostobaság. De Legalább haza engedni nem lett volna szabad még. Ugyan. Milyen er? fogta volna vissza a kiszolgáltatott Preszlávtól, a megnyomorított bátyja mell?l… kevesebb Euripidészt kellett volna kezébe kapnia. Kevesebb zsarnok alatt szenved? Thébát és dics?, tragikus h?st. Szegény Symeon. Én juttattalak ide. Lépésr?l lépésre, a kezdetekt?l fogva. Szent Mihálytól kerubtól Euripidészig…
Photios magisternek mindkét keze remegett, és leveg?t is nehezen kapott, mire a vecsernye véget ért. Odakinn h?vös volt már. El kellett, hogy fordítsa a szemét a fiú néma és szemrehányó tekintetét?l, közvetlenül az ajtó el?tt, ahogyan kilépett. „Rossz helyre jöttél. Én nem mehetek városkapun belülre. Keresd Bardas Phokast, Nikephoros stratégos fiát. Elmondom hol lakig. ? majd felvisz a császár elé….mennyi id?nk van még?”
——–
Várjuk vissza az átdolgozott változatot…
Legutóbbi módosítás: 2011.05.26. @ 15:53 :: Bern Andrea