András bá’ csak vergálja félreborult szénásszekerét. A völgyben az est leszállása fekete esőfelhőktől nyomatékosított. “Vihar lesz egy kettőre, még a szekerem alá sem fekhetek”, gondolta. “A lovakat sem hagyhatom, kezdhetem az egész munkát elejről. Le kell rakodnom, felállítani a szekeret, majd vissza az egészet. Olyan fáradt vagyok, hogy legszívesebben lefekünnék alvó ping-pong labdának, a fúvós fesztivál valamelyik kürtjébe. Ezek a lovak es, mit csenyáljak velük, elcsenderedett a baloldalinak az istrángja. Úgy összehúzta kettejüket, mintha egy nyolc lábú ló állna a szekerem előtt, még jó, hogy lábuk nem törött”.
Az eső elkezdett szemetelni, ijesztően szerteágazó cikázású villámok csapdostak, valahol fent a Hargita tetején. Az egész felhő akkora volt, mint maga a hegy
és belegyúródott a völgybe.
A két csóró – Székelyföldön a kamaszt ezzel a, szájat mosolyra húzó, jelzővel illetik -, az utolsó pillanatban vette észre a felfordult szekerű András bát.
– Ne te ne – szólt az idősebb – a szomszéd vidításra szorul. Hajtsunk kicsit tovább!
Odaköszöntek a szekér tetejéről, a világ leghétköznapibb módján.
– Jó estét András bá’! Műk menyünk haza, látom maga még marad. Na, Isten megáldja!
S a lovak fáradt tempójú baktatásával húzatták magukat egy kőhajításnyit, majd megálltak, leszökkentek és visszasétáltak. András bá’ még mindig azon tépelődött, hogyan oldja meg a helyzetet, bár ez a két ifjú, pillanatok alatt helyre segíthetné. Szomszédok is, segítőkészek is, de most valahogy olyan undokul viselkednek.
– Mit tátjátok itt a szátokat, két málé?
– Műk semmi egyebet szomszéd bácsi, mint tanulunk.
– Mit tanultok? Ejsze, gyantabámulást.
– Amikor már igen-igen sötét van, a nap le es méne, szinte teljesen reánk szakadnak az ég fellegei, de hogy szomszéd bácsi tudja – csak így szemérmetösen mondom -, műk a kocsikerék kenést másképpen csináljuk, otthontájt, a hí alatt, a csűrben. Mindig kibillen, sok nyűgöt okoz, de most végre lelénk egy valódi bölcset.
És az idősebb odalépett az első kerékhez, ujjával megforgatta.
– Ez igen, alig nyikorog, nem kér ez még degenyeget. Testvér, tekerd meg a hátsót!
– Erre ráfér egy kevés.
– És mondja szomszéd bácsi, most hogy így jobbra dőlt ez a szekér, a két bal kereket zsírozza meg, s majd miután felállította és hazazötyög, úgy emberesen jól kialussza magát, a jobb kerekek holnapra maradnak, akkor balra dönti meg a szekerét?
András bá csak állt és nézett, nem tudta, hogy dühöngjön vagy nevessen, hogy nekiessen-e a két szemtelennek vagy hagyja őket játszani. Nem így ismerte a szomszéd fiait, segítségre számított. De jótett helyébe jót várj alapon, ezt a fogalmat ők is elfelejthetik életük hátralévő részében.
A két suhanc nagy bölcsen nézte egymást, aztán nem bírták tovább. Egyikük sem adott jelet a komor, okoskodó szekéralj vizsgálat komolyságának megszüntetésére, de már olyan piros volt az arcuk és guvadt a szemük is, hogy egyszerre kezdtek el hahotázni.
– Na jöjjön szomszéd bácsi, tartsa a lovakat és műk felállíjuk a szekeret!
Az egyik az egyik végén, a másik a másik végén ragadta meg a szénatető alatt a hosszanti rudat, aztán a hosszanti rúd szorítása alatti keresztszorítókat, a szénaoldalt, majd a szekér bölcsőjét.
– Meg ne haragudjon – szólt a fiatalabb – műk es felborulánk vala nem egyszer lehetetlenségünkben, mikor kétannyit akartunk hazavinni, mint amennyi a szekérre fér, de ketten vagyunk, maga egyedül. Ne rakja így meg máskor soha! Jobban jár, ha mint az ökröket, úgy vezeti elől a lovakat, hogy minden zöttyenőt és követ elkerüljön az országútig. Onnan már baja nem lehet. Most már tényleg Isten megáldja, előre megyünk, nem sietünk, még hátra-hátra kukkantunk, aztán majd az országúton megszaporázzuk.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.09. @ 10:39 :: Boér Péter Pál
