A nyél, a fejsze összenőtt a kézzel,
és mint ki bizton kezd ki az egésszel,
a kéz, a vas a mért ütemet járta,
és szögletesre egyenült a szálfa,
úgy igazultak egymáshoz ezerszám,
hogy már tüdővel lélegzett a szerszám,
ki így, ki úgy, de kedvvel tette dolgát,
hát biztos volt, hogy sosem voltak szolgák,
s a kettejük szép ritmusából látszott,
hogy kéretőznek egybe a fogások,
a hosszút úgy, majd hozzá a keresztfát,
míg összeparoláztak a gerendák,
lett légyen pajta, tető, góré, bármi,
nem kellett semmi újat kitalálni,
a kéz is le-föllendült már magától,
az acél csöppözött az izzadtságból,
s csak Isten tudta, ha egymásra leltek,
ki tartotta a másikban a lelket,
de soha nem volt haszontalan perce,
ha jó marokra lendült a szekerce,
s hogy igyekvésük még az ég is értse,
a forgács belepöndörült a szélbe.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.03. @ 17:00 :: Böröczki Mihály - Mityka
