A holdfényes, nyári éjszakában Gyapjas, a hatalmas komondor mély, de játékos ugatással ugrálta körül – óriási testét meghazudtoló sebességgel forogva -, Sün Samuelt, aki összegömbölyödve adta tudomásul „kutya-rokonának”, ma nincs igazán kedve beszélgetni, mert a gerádjában lakó, népes családja három fővel megszaporodott, és az éjszakai vadászat sikerétől függ az állandóan éhes apróságok tejadagjának nagysága. Ezért csak annyit kaffantott tüskéi közül Gyapjasnak:
– Engedj utamra, pajtás! Sára nagyon várja már a finom bogár-falatokat, egérpecsenyét, amit itt, a szárítócsűrben szeretnék megszerezni a kártékony Egér Elemér sérelmére. Ha már Baltazár, az ellustult kandúr nem tudja kordában tartani az egérnépességet. Hallottam is, a bognár-céh bírája miként teremtette le a kandúrt, mert az egerészés helyett megette a csizma kenésére eltett avas szalonnabőrt is.
Gyapjas erre jókorát kacagott.
– Az még hagyján, megette a suviszkot, de a bajuszkenő viaszkot is.
– Csiba te! – zengett egy mély férfihang a gádor mélyéről, és az árnyékból egy termetes alak bicegett elő, két hónalj-mankójára támaszkodva.
Az éjjeliőr volt az. Félelmetes alakjára rávetődött a telihold ezüstös fényessége. A jobb kezében valami butykosféle bólogatott. A három szél gyolcsból készült bőgatyája alatt semmi sem érte a földet. Bizony, Kenyeres János mindkét lába hiányzott. Gyapjas hízelegve oldalgott éjszakai társához, aki lehajolt hozzá és megsimogatta annak hatalmas fejét. Cserébe nagy nyelves puszit kapott Gyapjastól a bal tenyerébe.
János már második éve őrködött az udvari bognárok szárítócsűrjei körül, ahol garmadában állt, takaros rendben, a sok jóféle tölgy-, szil-, akác,- tiszafa, nyír- és nyár-rönk. Ha már vorspontosnak nem volt jó Kabán, ahol a parádés kocsit hajtotta jobbágy létére, amikor helyettesítette nagy néha a kocsist. Ilyenkor kiöltözött. A kocsi egyféle hintónak is beillett. Így lett, hogy földesura engedelmével elszegődött hát Udvariba a kerékgyártókhoz. Nem panaszkodott. Pedig álmaiban mindig lovakat csutakolt, lovagolt, hajtott délceg tartással, rézgombos lajbijában nyáron, télen subájában, amihez három megtermett birka bőre sem volt elegendő. A fehércselédek ugyancsak megnézték.
– Hol vannak már azok az idők? – sóhajtott, miközben nehézkesen leült egy akáctuskóra. Gatyája bő szárát visszahajtotta lábszárcsonkjaira, melyek közül az egyik, a bal hosszabb volt kéthüvelyknyivel a jobbnál. Annak idején a seborvosok csak így tudták megmenteni az életét lábai üszkösödő sebeitől. Olykor-olykor, ha időváltozás jött, úgy érezte, viszket nemlétező lábujja. Sólyom Ilonka, szerető jegyese elhagyta. János megértette. Nem neheztelt. Csak odabent a szíve táján sajgott még mindig valami, ha eszébe jutott Ilonka csillogó szeme, ahogy rácsodálkozott kackiás bajuszára, amivel olyan hamiskásan csiklandozta a lány nyakhajlatát, miközben mélyen lehajolt hozzá. Ilonkának mindig viola-illata volt.
János még harminc sem volt, mégis öreglegénynek számított, olyannak, akire, a valamire való fehérnép rá se néz, hisz’ még a császárnak sem kellett ilyen csonka-bonkán.
*
Szent István havának az elején az amúgy óvatos akácok már ontották részegítő illatukat, amit a hűvös, éjszakai szellő betessékelt a száradó fák rönkjei közé. Nem csoda hát, hogy János ezen az éjszakán a komencióban kapott, gondosan beosztott, kevéske bortól egészen elbódult. Úgy érezte, a réten futtatja Hollót, az éjfekete mént. A délibábtól reszkető levegőben látni vélte az Ér partján sulykoló asszonyok távoli alakját, ahogy hajladoznak a fodrozódó vízre, ahol itatni szokott. Rokolyájuk alja fel van tűrve annak a korcába, így aztán látni engedi kecses lábukat, amivel olyan ügyesen tudnak a mindenütt ágaskodó nádtors, az alattomos hínáros és zsombékok között járni, a porongokon karikában táncolni, mintha lebegnének.
Mit kerülgessük, János elaludt. Arra ébredt, hogy lecsúszott a tönkőről, és estében rendesen megütötte lelógó, csonka lábszárát.
– Az áldóját! – jajdult fel a nagydarab ember. – Hát ennek már mindig így kell lennie?! Még szerencse, Mihály bátyám, az első mester néha megengedi, hogy ráüljek a vonószékre, és kedvemre farigcsáljak a beretva-éles vonókésekkel. Gyakorta meg is mosolyognak a hátam mögött. Eleinte azt hittem, ügyefogyottságom miatt: nem jól fogom a vonókést. Nem, mert nekem nagyon kicsik a kések nyele. Megkértem az öreget, csinálhatnék-e hosszabb, vastagabb nyeleket, amiket rendesen meg tudok markolni, nem csak három ujjal babusgatni. Megengedte. Megtanítottak arra is, hogyan kell a vizes köveken a késeket élezni. Sokat láttam, miként faragják a kerekek küllőit, talpát a vonószéken – a megfelelő sablonok után -, hogyan furják, majd mélyítik a kerékagyban a kanálszerű vésőkkel a küllők fészkeit.
– Egyszer aztán kiderült, min mosolyognak az inasok meg a segédek: azon, hogy a vonószéken ülve a gatyám szára seperte a műhely földjét, csonka lábszáram is leért a földig. Mit tegyek, ha ekkorára kinőttem a Sárrét sarából?
Kerekes Mihálynak, az első mesternek feltűnt egy napon, mekkora lapátkeze van ennek a legénynek. Magához szólította. János odabicegett.
– Te, János! Téged az Isten is stájgerolónak teremtett. Kár, hogy ilyen bice-bóca vagy. Az nem vóna nagy baj, ha bottal járni tudnál. De ezek a mankók? Értesz egy keveset a betűvetéshez? Oszt’ számolni tudsz-é?
– Tudok hát – vágta oda János nem kis hetykeséggel –, megtanultam én Pázmándy tanító úr előtt a négy elemiben. Gimnáziumba már nem mentem a kálvinistákhoz, akiknek kihelyezett eskolája vót Kabán. De bátyám, nem gyalogolni szeretnék én, ha’ lovagolni!
– Ebugatta, fattya! Meg lesz az is. Helvét vallású vagy, hogy a kálvinistákhoz nem akartál járni?
– A’ hát. Annak keresztelt a pap. De, bátyám, mi az a stájgeroló.
– Fiam. A faanyagot erdőgazdáktól, parasztoktól, kereskedőktől vesszük, amikor nem a saját erdőnkből vágjuk ki az arra érett fákat. Ezek ritkán tölgyek, de többnyire ákácok. Vásárokra is eljárunk. Ott aztán kell csak igazán alkudozni a konkurencia ellen. Ha igaz, ott válik be tudásod és testi adottságod, ha jól sejdítem – fejezte be az öreg a magyarázatát, majd így folytatta:
– Na, gyere csak közelebb. Menjünk be a műhelybe. Mutatok valamit – azzal betessékelte a legényt, aki beütötte fejét a szemöldökfába.
– Úgy kell neked – mosolygott az öreg a bajusza alatt.
Leültek. Mihály bácsi a kostök-zacskóból megtömte a pipáját, a tűzhelyből zsarátnokot vett elő, puszta kézzel, amin a legény úgyan elcsodálkozott, hogy már el is felejtette vakarni beütött feje búbját.
– Húzd ide, velem szembe, a hokedlit, fiam, és húzd fel a gatyaszárat, hadd lám’ a lábod szárát! Úgy. Támaszd a lábod a mankóidra!
A mester egy ládából nagyobbacska palatáblát vett elő, mint amilyennel az iskolás gyerekek szoktak vót járni, és bodor füst eregetése közben rajzolni kezdett.
Az ámuló fiú szeme előtt valami, üreges lábszárféle kezdett kibontakozni a táblán futkározó palavessző nyomán. Az után meg egy lábfej, ami nagyon hasonlított Elek Géza csizmadia kaptafájaihoz. Fönt, a boka-részen még át is volt fúrva, akárcsak a valódi kaptafák, hogy ki lehessen őket húzni a lábbeliből. Az öreg olyan akkurátusan rajzolt, hogy a jó eszű fiú megértette, a mester hús-vér, elveszett lába helyett fából rajzol neki bal és jobb lábat. A palatábla be volt kockázva úgy, hogy a méretarányok is kivehetők voltak. A mester elégedetten nézett a művére, majd a fogai között megszólalt:
– Osztég hányas lábon jártál, János fiam?
– Nem tudom én, bátyám, de megvan még otthon, Kabán egy bocskorom. Elek Géza bátyám azt mondta, neked van, te kölyök a legnagyobb lábod a faluban.
Ekkor Mihály bácsi egy colostokot vett elő a majorpank fölötti polcról.
– Tedd csak, fiam úgy egymás mellé az ökleidet becsukott ujjakkal, hogy az öregujjaid egymás felé mutassanak, és összeérjenek! Az angyalát! – rikkantott az ámulattól az öreg egy nagyot.
Erre a füstölgő pipa kiesett a szájából a műhely kemény pádimentumára, el ugyan nem törött, de kupakja kinyílván, a pipából a még izzó dohány rápattant a karikában ott szunnyadó Baltazár két füle között a fejére. A macska jó nagyot nyikkant, mintha csak a farkára léptek volna, magában keményen szidta Kerekes uramat, miközben mancsát váltogatva kaparta a füle tövéről a parázsló dohány maradékait. A műhelyben égett macskaszőr szaga vegyült el a sokféle fa illatával. Baltazár bosszút esküdött, legközelebb megeszi az öreg kolbászos rántotta reggelijét, és keserves nyávogás közben kioldalgott a tornácra, Gyapjas kaján nevetéstől kisérve.
– Megérdemelted, világ lustája.
Baltazár gondosan mosakodott a gádor hűvösében. Gyapjas odaszólt még: – Csak akkurátusan tisztálkodj, mert Macska Fáni, Stern Izidor, masinás zsidó (még ő acélt és kovát árult!) kényes macskája, akihez készülsz, nagyon szereti a tisztaságot!
A kutya hamiskásan Baltazárra hunyorgott, és megnyalta hatalmas tappancsát. – Bár igazán nem tudom, mit eszik rajtad?
A macska válaszra sem méltatta a gonosz kutyát, púposra felhúzta a vállát, az összes körmét kieresztette, majd egy-egy ugrással a gádor és a ház nádtetején termett.
Bent eközben a sokat látott mester még mindig a colostokot vizslatta.
– Ez lehetetlen! Egy sukk olyan tizenkét collnyi szokott lenni. Ennek a fiúnak meg tizennégy is megvan a két ökle távolsága. Jól láttam én! – azzal a fiúhoz fordult:
– Az úgy van, fiam, hogy a különböző fákat ölre vesszük ugyan, de a nemesebbjét, a szilt, a tölgyet, a nyírt, a homoki ákácot, améknek sűrűbbek és keskenyebbek az évgyűrűi, azokat sukkra válogatjuk. Mék’ leszen jó kerékagynak, talpnak, szóval a nagyobb daraboknak.
*
Az ügyes legények a mester rajza után hamarost elkészítették János falábait. Lábszárcsonkjai passzentosan belecsusszantak a kivájt és bélelt pótlásokba. Sőt! Azok még fel is ütköztek egy puha bőrrel kipárnázott tartón, ami az üreges pótlás megfelelő magasságában volt elhelyezve. A legnagyobb csoda azonban a lábfejek pótlása volt: a lábszár-pótlások alja úgy volt kifaragva, hogy a pótlábfej hosszirányban egy tengelyen elfordulva, korlátozottan billegni is tudott. Nem volt merev. Jól lehetett tehát velük az ép lábak járását utánozni. Magukat a pótlásokat szíjak tartották meg leesés ellen, a térdek és a derék fölötti kötésekkel.
Az így elkészült mesterművel jó időbe került, amíg János újra megtanult járni. Sokat segítettek a műhely legényei. Mire a bocskora megjött Kabáról, már ügyesen lépegetett abban a legények nem kis csodálkozására, mert a mester szerint a bocskor mérete negyvennyolcas volt. Ezt Miska bácsi előre megkérdeztette Elek Gézától, akitől keményszárú, rámás csizmát is rendelt a fiúnak. A szokatlan vállalás miatt Jánosnak kétszer kellett próbára menni az öreg csizmadiához, Kabára.
János kitanulta a bognárok faanyagainak a tudományát. A céh bírája, Désdy uram áldását adta a hátasló megvásárlására, aminek ára jókora summát tett ki, de azt remélték, a ráfordított összeg hamarosan megtérül.
János lóháton járta a Sárrét úttalan utjait, meg a korabeli postautakat, amik a Hortobágy szélén, Nádudvaron keresztül vezettek Debrecen irányába. Ezt az utóbbi utat kerülte – jó oka volt rá -, csakis akkor ment arra, ha az elkerülhetetlen volt.
Szívesen járt viszont Ladány és Karcag irányába, ahol gyakorta meglátogatta az Ágota csárdát. Megismerte a környék összes csárdáját. Kifejezetten kerülte viszont azt a csárdát, ami Kaba és Báránd között volt, nem messze, a Bárándi út mentén, bal kézre, ha az utas Báránd felé tartott, nem sokkal a kabai kertségek elhagyása után. Még a nevét is szerette volna kitörölni az emlékezetéből.
Ami igaz, az igaz: János szerette a bort, de le soha nem itta magát. Többnyire a fa vásárlások áldomása vitte a csárdákba, korcsmákba.
A csárdásnék nem nagyon érdekelték, pedig azok hamiskásan pillogtak rá. Tetszett nekik a fiú délceg termete, takaros, mindig tiszta ruházata. Na, Istenem! Egy kicsit furcsán rakta a lábait maga elé, jártában. Járásáról mendemondák keltek szárnyra: a napoleoni harcokban sérült volna meg, kapcabetyárok lőtték el a lábát valahol a nádasban, de ő azon mód kitekerte kettőnek a nyakát. Mások azt mondták, nádi farkasokkal gyűlt meg a baja.
Híressé mégsem a róla terjengő hírektől, hanem csárdabeli tetteitől vált. Nem. Nem duhajkodott, nem múlatott betyárosan, csak kellemes, mélyen zengő hangján nótázott, többnyire szomorú nótákat, a néhány szál cigány kísérete mellett, akiket mindig rendesen megfizetett. Mi volt hát hírnevének az oka? Amiért Kenyeres Janit Bihar és Szabolcs szerte Vaskezű Jánosként tisztelték.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Csillag Endre
