A kocsmáros félrelökdöste az utcán állókat, amikor félórás késéssel felhúzta a redőnyt.
— De sürgős, de sürgős — morogta az orra alatt —, az ember már nem is lustálkodhat egy picit.
— Maga csak ne lustálkodjon, mert megyünk a konkurenciához, ott tejet is árulnak.
— Fujjj — mondták többen is, és köptek egyet.
Az első feles után a kedélyek kezdtek csitulni. Kilencre már az első igazoltatáson is túl voltak.
— Maguk közveszélyes munkakerülők — mondta az ezredes úrnak előléptetett közrendőr. — Be kellene csukni mindenkit. Bírságoljak, vagy sört igyak?
— Szerintem menj vissza anyádba — mondta Rózsika, aki ekkor lepett be az ajtón. — Hogy lehet így kezdeni a napot. Szégyelld magad.
Az ezredes úr pislogott egy picit, és hogy tekintélyén ne essen csorba, Rózsikát is igazoltatta.
— Mi a foglalkozása? — kérdezte jó hangosan és már előre kuncogott a válaszon.
— Mi köze hozzá? — morogtak többen is. — Hagyja már azt a lányt, ezen a héten ötödször csinálja ezt a cirkuszt.
Ezredes úr kezdte kényelmetlenül érezni magát, és ezt Rózsika rögtön megérezte. Nem hiába tanult pszichológiát az Élet iskolájában. Két karjával átölelte a rendőr nyakát és romantikusan fülébe súgta.
— Ha nem mész innen azonnal, kikiabálom, milyen kicsi a cerkád.
— Ne szórakozz — sápadt el a rendőr — van vagy tizenöt centi. — Igen, ha a hátad közepétől mérjük — vigyorgott Rózsika.
A rendőr, mint a hiúságában sértett bika, prüszkölt, elvörösödött és bevágta maga után az ajtót.
— Na, akkor ezzel megvolnánk — mondta elégedetten a kocsmáros és nekiállt mosogatni. — Itt senki sem nyalogatja tisztara a poharat.
— Aki tiszta pohárból akar inni, az hozzon magának — kontrázott Rózsika. Többen helyeseltek, mert nem árt jóban lenni Rózsikával.
Samu érkezett feldúlva.
— Egy korsó Hubertust kérek — mondta, szokatlanul morcosan. Némán figyelték, amint az utolsó csepp is lefolyt a torkán.
— Ez hülye — mondták többen is. Ez itt nem igazan volt sértés, főleg Samura nézve.
— Na még egyet — mondta rezzenéstelen arccal.
— Mi bajod van? — kérdezte a kocsmáros.
— Meghalt az asszony.
— Az jó — mondták többen is. — Szabadság tezsvérem! — és koccintottak. — Mi történt?
— Hát csak úgy, husss… és kiugrott az ablakon.
— Ezt mi megértjük. Védőügyvéded van-e már?
— Marha — mondta Samu és letolta a második fél liter Hubertust. — Valaki fizesse ki, mert nekem most bánatom van — mordult és kiment a kocsmából.
Samu — aki nevét a biológia szertárban ácsorgó csontvázról kapta — igazi vállalkozó. Ő mindenre vállalkozott, nagy pofonokat is tudott adni, ezért tisztelték. Olyan, egyszer fent, egyszer lent figura volt. Talán a sok Rejtő könyv ment az agyára és egy személyben próbálta megszemélyesíteni Piszkos Alfrédot, Fülig Jimmyt, Rézgrófot és a többi csirkefogót. A nyitott házasságot az Isten is neki találta ki, így megőrizte a személyi szabadság előnyeibe vetett hitét. Rózsika is szerette Samut, Samu is szerette Rózsikát, de ez sosem egy időben történt, így inkább barátság volt ez, a kapcsolatnak sem nevezhető barátságos kapcsolat. Samu gyakran jelent meg virágcsokorral a kezében, mert ő még tudta, mi az az etikett, és réveteg szemmel meredt a kocsmaajtóra, ahol sosem jelent meg az a leány, akinek a virág esetleg szólt volna. A szerencsés nyertes mindig valamelyik kocsmatündér lett. Persze ingoványban csak a láp virága terem, így Samunak sem voltak tartós kapcsolatai. Ő feláldozta habtestét a nők szexuális éhségének csillapítására. A nőknek erről egészen más volt a véleményük, de ezt most hagyjuk, jobb a békesség.
Szóval, Samu rosszkedvű volt és ennek megfelelően a józansága is erősen megkérdőjelezhető. Rózsika tejjel próbálta itatni, de ez körülbelül olyan volt, mintha orchideát salétromsavval locsolnánk. Samu kézzel-lábbal tiltakozott, később kilátásba helyezte a bicikliláncot és az ólmosbotot is. Rózsika felhagyott a kísérletezéssel, és mint Se here, se zádé, az ezeregy éjszaka meseit megszégyenítve, háromórás bővített mondatokkal terelgette Samu gondolatait. Samu ekkor határozta el, hogy kerülni fogja Rózsikát, lehet, hogy a piával is felhagy. Nem volt mazochista típus, de kérem, mindennek van határa.
— Szóval, husss? — kérdezték többen is, és később is hitetlenkedve csóválták a fejüket.
Samu magyarázkodni próbált — persze feleslegesen. Majd megígérte, hogy ő is csóválni fogja a fejüket, ha nem mennek innen.
A hír gyorsan terjedt, az álhír sokkal gyorsabban. Az emberek csalódottak voltak, hiszen Samu szabadlábon volt, később büszkék lettek, mert hát milyen ügyes gyerek ez, és az ilyennel jobb jóban lenni. Hogy valóban mi is történt, azt mindenki sokkal jobban tudta, mint Samu, de hát így szokott ez lenni.
Mindenesetre Samu áttért a Hubertusról a gőzölt bonbon meggyre, és ez jelentős változásnak nevezhető. Szóval, magányos és mogorva lett. Az emberek kerülték, aki nem, azt ő kerülte. Esős, fülledt augusztusi éjszakákon sokan látni vélték, amint nyakában egy rally verseny győztesének járó koszorúval, kerekekre szerelt koporsót vonszolt maga után, és a “Fel, fel, ti kedves tetemek” című közkedvelt nótát énekelte. A köd lassan eltakarta, már csak a kerekek nyikorgása hallatszott, néhány hangfoszlány kíséretében. Majd csend borult a varosra.
Nagyon mély csend.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.31. @ 16:16 :: George Tumpeck
