A sírás medrei egyre mélyülnek
arcodon, a nevetés gödreit,
és a mosoly-árkokat az
idő lassan betemeti,
s többé semmi
sem a régi.
Vágyaidat a közöny sötét
vermeibe bujtatod, fásultan
rágcsálsz egy kenyérdarabot,
szemed sarkában
félve remeg
a fájdalom.
Nem csábítanak a zöldellő lombok,
sem a varázsos, könnyű hajnalok, csak
üldögélsz csöndben, egy távoli padon,
és várod, hogy
végre eleredjen
a nyári zápor…
Legutóbbi módosítás: 2011.05.07. @ 18:00 :: Hevesi Éva
