A látomás
Sírástól fuldokló asszony rohant a parkot átszelő girbe–gurba sétányon, haja csapzott, arca véres–maszatos, ruhája tépett. Vastag gyapjúkardigánjáról nagyrészt hiányoztak a gombok, ferdén kockás szoknyája sárfoltos, az egyik kezében foszlott papírzsebkendőt gyűrögetett, azzal próbálta felitatgatni könnyeit, a másik kezében szakadt pántú szandált lóbált.
Azt hitte, hogy a hideg novemberi alkonyatban nincs itt rajta kívül senki, s nagyon meglepődött, amikor egy kanyar után megpillantotta az ezüsthajú nőt. Megtorpant, zavarában biccentett picit a fejével. Sietett volna tovább, de a hölgy tekintete fogva tartotta, és a szeme apró rebbenésével maga mellé invitálta.
Engedelmeskednie kellett.
Félszegen ült le, s kérdő tekintettel fordult az ezüsthajú felé, aki mosolyogva bólogatott. Az asszony kimerülten dőlt hátra, ám ekkor furcsa dolog történt: valaki gyengéden megérintette mindkét vállát. A hölgyre nézett, de az ő kezei az ölében nyugodtak. Óvatosan pillantott hátra, s a döbbenettől sikoltva ugrott fel; a két kéz nem tartozott senkihez. A padból nőtt ki!
Szeretett volna elfutni, de a lábaiban nem volt erő, az agyában nem volt akarat – visszahanyatlott és kétségbeesve várt.
A hölgy biztatóan mosolyodott.
Az egyik kéz ekkor gyengéden átfogta a derekát, a másik a homlokára simult, és finoman masszírozta a halántékát. Ettől az érintéstől megnyugodott, úgy érezte, most valami jó fog történni. Várakozón nézett a hölgy felé, aki mintha erre várt volna, azonnal felemelte mindkét kezét, kifelé fordított tenyerei, mint egy könyv lapjai közeledtek az asszony felé, aki gyanakodva hátrahőkölt, majd a szemét is lehunyta.
Elbizonytalanodott. Mélyeket lélegzett, de így is alig tudta rászánni magát, hogy felnézzen. Csak egy pillanatra akart próbát tenni, de a csodálkozástól tágra nyíltak a szemei; a két tenyér tükörként csillogott. Közelebb hajolt, s az egyikben megpillantotta önmagát, ugyanakkor a másikban egy férfi képe jelent meg. Kíváncsian méregette az ismeretlen arcot. Tudta, az eszével tudta, hogy soha nem találkozott vele, soha nem is látta, de a szíve – vagy a lelke? – mintha mást súgott volna.
Belefeledkezett az arc nézésébe, sorra vett rajta minden vonást, minden apró ráncot, s közben egyre erősebb lett benne a sejtés, amely az első pillanatban még meglepte: ez férfi hozzá tartozik. Oldalra fordult, az öreg hölgytől remélt magyarázatot, de őt már nem látta sehol. Csak a tükörré vált kezek lebegtek a pad előtt. Nem volt ideje merengeni a hölgy eltűnésén, mert a tükör magához vonzotta a tekintetét; az eddig merev kép megmozdult, a férfi egy apró kacsintással rámosolygott. Tekintetük egymásba kapcsolódott és az asszony úgy érezte, mintha lágy szellővel sodródna, amely nemcsak a térben, de az időben is repíti.
Kitágult pupillákkal meredt a tükörre, amelyben képek sora pergett. Jórészük ismerős eseményeket idézett az ő múltjából, ugyanakkor ezekkel párhuzamosan a férfit életének ilyen–olyan epizódjai jelentek meg. Iszonyatos égiháború közepette megszületett egy kislány, aki ő lehetett, majd egy tikkasztó nyári napon elmerült a folyóban és majdnem belefulladt, ekkor a férfi verítékben fürödve vonaglott az ágyában és értelmetlen szavakat kiabált, amikor pedig mindenkitől mellőzötten a téboly mezsgyéjén araszolt és megpróbált meghalni, ez a férfi őrült módjára rohangált a város közeli erdőben. Mind–mind olyan eset, amikor ő bajban, veszélyben volt, s ezek úgy érintették a férfit, mintha minden fájdalmát ő is megszenvedné.
Csak egy pillanatig tartott, míg ezen merengett, a következő kép láttán felsikoltott; alig egy órája, hogy a férje majdnem megölte! Nem, ezt nem akarja látni! Lendült a keze, s a két tükör apró darabokra tört a kavicsokon. Egy ideig nézte a csillogó cserepeket, aztán elmerült a semmiben.
Kórházi ágyon feküdt, amikor lassan visszalopakodott az életbe. Először csak hangokat hallott, egyik–másik ismerős volt, de még nem tudta azonosítani, később egy illatot érzett és elmosolyodott: a lánya parfümje. Hogy kerül ide a messzi, külföldi városból? És ő? Hol van? Próbálta kinyitni a szemét, de nem ment, erőlködése nyomán egy könnycsepp gördült végig az arcán.
– Anya! – hallotta a sírós hangot.
Érezte, hogy közelebb jönnek a szobában lévők, valaki gyengéden megfogta a csuklóját, majd felhúzta a szemhéját.
– Hol vagyok? – nyöszörögte alig hallhatóan.
– Kórházban van, Anna! – mondta egy nyugtatóan kellemes alt, majd megpaskolta a kézfejét. – És most már rendben lesz minden.
Nehezére esett, de végül sikerült kinyitnia a szemét. Egy mosolygós arcú, fehérköpenyes fiatal nőt pillantott meg, kicsit mögötte pedig a lánya könnyes arcát.
– Mi történt? – suttogta.
– Kimerültél – lépett előrébb a lánya.
Pár nappal később ismét megkérdezte, de a lánya csak ingatta a fejét.
– Nem igazán tudjuk! Egy parkban találtak rád, eszméletlen voltál, és a közeli bokor ágaival szinte odakötözted magad a padhoz.
Hosszan eltűnődött.
– Dereng valami? – szólt közbe a lány, mert különös változásokat észlelt az anyja arcán.
Az asszony megrázta a fejét.
– Dereng, de hogy mi? – mondta elgyötörten, és a kimerültségtől lecsukódtak a pillái.
A lánya megszorította a kezét.
– Most elmegyek. Pihenj és ne gyötörd magad ostobaságokkal! Minden rendbe fog jönni!
Fájdalmas nyöszörgés volt a válasz.
– De. Hidd el! – Natasa megcirógatta az arcát, és amikor búcsúzóul megpuszilta, a fülébe súgta. – Elviszlek magammal! Amint meggyógyultál, elrepülünk.
Nézett rá, mintha csodáról hallana, és kezdett gyökeret ereszteni benne a remény: szabad lesz végre!
– Jó gyerek! – szólalt meg egy hangocska a szomszéd ágyon. – Megkínálhatom?
Anna mosolyogva fordult arra, és elakadt a lélegzete; egy ismerősnek tűnő picike ezüsthajú hölgy nyújtotta felé a dobozt. Zavarral vegyes álmélkodással kivett egy kekszet, s amíg lassan rágcsálta, feltette magának: Lehet, hogy megőrültem?
Miután kiderült, hogy a szomszédos ágy pár napja üres, ez a kérdés mind sűrűbben jutott az eszébe, ráadásul egy–egy halvány kép is bevillant; az ütlegek, a fojtogatás, a menekülés, a park, a pad, az ezüsthajú asszony, a tükör… No, igen, a tükör és mindaz, amit abban látott.
Alig várta, hogy a lánya megérkezzen:
– Furcsának tűnhet a kérésem, de nekem nagyon fontos.
– Mondd csak!
– Elmennél ahhoz a padhoz? – látva az elképedést, könyörögve folytatta. – Kérlek, kérlek! Tudnom kell, hogy vannak–e tükördarabok a pad előtt.
– Tükördarabok? Na, de anya!
– Kérlek!
– Mi a csuda akar ez lenni? Megmagyarázhatnád!
– Hidd el, a magyarázat még zavarosabb lenne, mint ez a kérés! Csak tedd meg, hogy megnézed, szépen kérlek!
– Jó, megnézem, de egyáltalán nem tetszik ez nekem! – mondta sértődötten, adott egy puszit és elsietett.
Az asszony sóhajtott egy nagyot és arra gondolt, vajon mit fog mondani a lánya, ha visszajön. És ő? Ő mit mondhat neki?
Egyik alkalommal Anna finom simogatásra ébredt. Körülnézett, de senki nem volt mellette. Lehunyta szemét, s kis idő múlva ismét érezte. De ez valamiben más volt a megszokottnál, mintha egy lágy fuvallat érintette volna a bőrét, gyengéd volt és hűvös, az arca jólesően bizsergett tőle. Most már nem nyitotta ki a szemét, feszülten figyelt. Semmi neszt nem észlelt, csend ült a szobán, távoli zajokkal tarkított csend – és az ablak alatt megszólalt egy kismadár. Anna megörült neki, s ahogy követte a dallamot, mintha azt hallotta volna ki belőle: Figyelek rád! Figyelek rád!
Elmosolyodott: Ha őrület is, jó!
Elandalodott. Nem tudta, mitől, de kívül–belül elöntötte a boldogság. Könnyűnek, szabadnak érezte magát, visszaidézve, hasonlatos volt ez a mostani, ahhoz a padon megtapasztalt, semmihez sem fogható biztonsághoz.
Nem érdekelte, mi ez, nem akart gondolkodni, csak felszippantani ennek az édes állapotnak minden pillanatát. Közben tudta, nem a padon volt először része ebben. Lassan beúsztak a tudatába a régen volt hangulatok, hirtelen jött boldogsághullámok, amikor azt hitte, valami hétköznapi öröm idézte elő ezt a különleges lelkében ünnep állapotot. Máskor épp az ellenkezője tört rá: ok nélküli szomorúság,
Most maga sem értette, miért kezdte azt hinni, hogy amit átél, az sokkal régebbi, még a létezése előttről eredő, s megmagyarázhatatlansága abból fakad, amelyből maga a végtelen.
Egyre erősödött benne, hogy ezt nem megérteni kell, csak elfogadni: hálával, köszönettel, s vigyázni eme ajándék minden pillanatára.
Észrevétlen csúszott át az ébrenlétből az alvásba, s arra riadt, hogy a lánya megszorítja a karját.
– Megijedtél? – hajolt hozzá Natasa. – Mi szépet álmodtál?
– Álmodtam volna? – ült fel Anna.
– Ragyogott az arcod!
– Ó, lehetséges… Nem emlékszem…
Lánya kirakott néhány apróságot a szekrénykére.
– Voltam otthon…
Anna teste megfeszült, maga alá húzta a lábait, a szemében kétségbeesés… Kérdezni szeretett volna, de a rémület összepréselte a torkát, csak egy halk nyüszítés hagyta el az ajkát.
Natasa értette, nyugtatóan megsimogatta.
– Nem volt otthon…
Az asszony vonásai engedtek, de szólni még nem tudott.
– Elhoztam pár dolgot, amelyekről gondoltam, hogy szívesen hoznád magaddal az új életbe.
– Köszönöm…
– Megtaláltam a naplódat is – nyúlt a táskájába, s pár darab vékony füzetet csúsztatott a többi tárgy mellé.
– El… elolvastad…?
Natasa az ablak felé fordult egy ideig, aztán csak egy pillanatra nézett az anyjára.
– Nem! Kód nélkül hogyan…
De a hangja hamisan csengett.
„Kód nélkül!” Hiszen ott van az is, csak ki kell hajtani a borítót… Rejtjelezve kellett írnia, mert a férjét az is bosszantotta, hogy naplót ír, állandóan bizonyítékot keresett benne a hűtlenségére, széttépte, összetaposta, elégette. Anna egy ideig nem írt. De békesség akkor sem volt, a lelkében meg különösen nem. Aztán egyszer remek gondolata támadt. A betűket számokká, jelekké alakította, s úgy írta a naplót, mintha matematikai feladatok lennének, a füzetet pedig a gyerek iskolai holmija közé dugta.
Annát először bántotta, hogy elolvasták legféltettebb vallomásait, aztán úgy gondolta: Ha új élet, legyen benne őszinteség… Jobb, ha most áldozza fel a titkait!
– Nem baj!
Natasa szeméből hangtalan folytak a könnyek, most ő nem tudott szólni. Megfogta Anna kezét, és a szívéhez szorította.
– Jól vagy? – kérdezte kis idő múlva.
Anyja bólogatott.
– Örülök… Hamarosan el kell mennem…
– Mikor?
– Még két napot lehetek…
Anna tekintetébe ismét rémület költözött.
– Nem hagylak itt! Visszajövök érted, de dolgoznom kell. Viszlek, ha jöhetsz!
– Rendben! – bólogatott Anna, de a lelkében ott kucorgott a kétség.
Kis merengés után a füzetekre mutatott.
– Ezeket vidd magaddal! Nem lenne jó, ha most ezeket olvasnám.
Natasa értette, a füzetek visszakerültek a táskába.
– Az orvosoddal minden nap beszélni fogok, s amint azt mondja, kész vagy az utazásra, jövök érted – állt fel és gyorsan elköszönt.
Hosszan nézett utána, s nagyon rossz érzések kavarogtak benne, azt hitte, a lánya így akar szabadulni tőle, és ha visszamegy az idegen országba, soha többé nem látja.
Pedig az érzelmi viharokat, melyekből Anna megérzett valamit, egészen más valami okozta Natasa lelkében, Mióta olvasta a naplót, másképpen gondolt az anyjára. Mintha a gyermekévé vált volna, akit eddig nem jól vigyázott, akiért felelős. S most félt, nehogy ezeket a hibákat újra elkövesse.
Folytatás: hétfőn
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Józsa Mara
