– Megszületett Réka babája az éjjel! Hallottad már, eggyel többen lakjuk a házat! Kisfiunk született az éjjel! – ezzel köszöntöttük egymást, és mentünk üdvözölni a nagyszülőket, hogy részesei legyünk örömüknek. Ők pedig párás szemmel újságolták, milyen szép, milyen hatalmas, milyen egészséges a babájuk. Bizony, bizony, az idő röpül, Rékából hirtelen lett nagylány, majd felnőtt. Most meg már ő is anya. Aztán napirendre tértünk a dolog felett, és vártuk haza az újszülöttet. Még nem látogatni akartuk, csak érzékelni, hogy valóban itt van közöttünk. Hogy nőtt a létszám.
Kis közösségünk hat családból áll. Ha meggondolom, szinte egy nagycsalád. Minden félemeleten más él, más alszik, de mit számít az a fél forduló! Ha jó a viszony a lakók között – márpedig nálunk jó –, mindenki örül a másik örömének, szorít, ha baj van, segít, ha tud.
Ezen a napon ismét történt valami, de valami végzetes, amely által újra annyian vagyunk, mint korábban. Misi, a negyvennyolc éves lakótárs, a mi kedves, udvarias Misink, aki itt vezette üzletét a szomszédunkban, hazajött egy kicsit pihenni délután, és mire a felesége is bezárt és benyitott a lakásba, Misi már nem élt. Nem szívhalál végzett vele, nem véletlen áramütés, sem semmiféle háztartási baleset. Misi maga döntött úgy, hogy önként kilép ennek az életnek nevezett drámából.
Most mindenki döbbenten suttogja egymásnak, hogy Misi elment. Mindenki azt kérdezi: Mért tette, mi oka lehetett, amiért ezt elkövette? Megtört társa sem érti, szülei sem. Mi hogyan értenénk? Feleségével gyengéd szeretetben éltek, anyagi gondjaik nem voltak, gyermekeik jól haladtak, így már végképp érthetetlennek tűnik a tette.
Miért tehette ez az egészségesnek tűnő, stabil életvitelűnek tűnő fiatal férfi, amit tett? Az én magyarázatomban Misi elfáradt. Mindenki természetesnek tartotta eddig, hogy hetente hét napot dolgozott, semmi perceket pihent csak. Alvás– és pihenésmegvonással vallattak foglyokat a 2. világháború idején. A mai életforma szerint lábujjhegyen élő férfi állandóan attól retteg, hogy valami nem sikerül, hogy valami befuccsol, hogy elszámolja magát, hogy megbukik a boltja a nagyok mellett, hogy olcsóbban már nem adhatja, de annyit még kell kérnie, hogy megéljen! Ez már önmagában akkora teher, amit nemcsak ő, de korosztályából sokan hasonlóképpen oldanak meg. Sajnos.
Misi naponta körbejárta a környező nagykereskedelmi áruházakat, mert tudta, hol érdemes vásárolni, hol olcsóbb, hol szebb az, amit be akar szerezni. Felrakodta az árut, hazavezetett, itthon lerakodott, cipekedett, ha volt ideje pihent egy keveset, aztán kiszolgált a boltban. Minden szombaton tehermentesítette a feleségét, hogy két napra ebéd legyen, vasárnap reggel pedig kinyitott, mert hátha valakinek most van szüksége valamire, s délután, ha volt ideje, pihent.
A mi Misink még csak negyvennyolc éves volt, de a jelek szerint negyvennyolc év alatt is lehet hatvankét évnyit dolgozni. És aki állandóan csak teljesít, és netalán szorong is, hogy meg tudjon felelni a maga által felállított elvárásoknak, belefárad. Aztán egy napon, azon a bizonyos napon – véletlenül pontosan akkor, amikor mi az újszülöttet hazavártuk –, mielőtt lefeküdt volna pihenni, rádöbbent, hogy neki ez az élet nehéz. Olyannyira nehéz, hogy már nem is kívánja! Sőt, egyáltalán nem akarja már magának. És támadt egy mentőötlete az egészre: kirúgta maga alól a sámlit.
A létszám nem változott.
2011–05–17
Legutóbbi módosítás: 2011.05.22. @ 10:48 :: Kertész Éva
