Fruska
Megérkezett hát! Végre itt van! Megölelhetem, karomba emelhetem, belé plántálhatom minden szeretetemet, gyöngédségemet, magamat. Most alszik, s én visszafojtott lélegzettel őrzöm az álmát. Még a levegőt is feltöltöm önmagammal, hogy érezze, nem szakadtunk még el egymástól, és igazából sohasem fogunk.
Itt ülök a szülőotthon ágyán, a létező legkényelmetlenebb pózban. Egyik lábam kinyújtva az ágyon, másik a papucsomban a padlón, s felső testemet előredöntve nézem ezt az új emberkét. Ő a mellettem levő ágyon szendereg, hiszen most született néhány perce. Először jól kibőgte magát, de az ölelésemben elnyugodott. Eleinte szepegett egy kicsit, aztán elpilledt. Hosszú utat tett meg a drágám, alaposan elfáradt. Most vizslató szemem feltérképezi arcának minden porcikáját. Óvatosan a másik lábamat is leteszem a földre, és átemelem magamhoz. Így már jobb. Érezni is akarom, nem csak látni. Két apró keze a feje mellett, a biztos pihentető pózban, a pólya vége üres, mert lábacskáit ugyanúgy felhúzta, ahogy megszokta, míg bennem lakott. Most gömbölyű. Térdemre fektetem, úgy nézem. Kerekded arc, távoli szemgödrök, melyek körül már kialakult a szemöldök dús pihéje. Finom halánték. A pillák még hiányoznak. Jaj, de muris! Szopja a saját nyelvét! Előredugja a két ajka közé, úgy cumizza a fodros kis ajkaival. Álmában mosolyog! Remek! Nyugodt baba lesz!
Mennyire vártam! Mennyi ideig vártam! Hiszen gondolatomban már akkor is élt, amikor még meg sem fogant. Meséltem róla Ivánkának, hogy lesz egy kis pólyás, aki hozzánk érkezik. Kis alvós baba lesz, hosszú hajjal, aki ránevet, ha felébred. Sírni is fog, különösen, ha nő a fogacskája, mert az fáj a babáknak. Ugyanis ők fog nélkül születnek. Én adom majd neki a tejet, amely belőlem jön. Bennem termelődik. A babám számára. A mellem megtelik finom tejecskével, attól fejlődnek a babák.
Őt is így szoptattam, amikor apró volt. Karomba emeltem, megöleltem, ő pedig a szemét sem nyitotta ki, csak tátogott. Forgatta a fejét jobbra, balra nyitott szájjal, majd amikor rátalált, odabújt, és szopizott. Nagyon szerette azt a tejet, aminek az a neve, hogy anyatej. Ezt a tejet csak azok az anyukák kapják, akiknek kisbabájuk született. Ezt mind elmondtam neki, de most meg is mutatom. Őt az ölembe veszem, Fruska babát a karjába adom, s együtt leszünk hármasban. Már alig várom, hogy lássa, hogy érezze, szeresse.
Most csak ketten vagyunk a szobában. Ezen a héten csak nekünk született babánk. Üres a szülőotthon. Csend vesz körül, és nyugalom, és nyugtalanság. Várom a fiamat, várom a férjemet, és közben őrizem a csendet.
Növekszik a baba
Már hat hónapos a mi lányunk, de még mindig nincs egyetlen foga sem. Az anyukák dicsekszenek a fogacskákkal, én meg összehúzom magam ilyenkor, ám az orvos azt mondta, ha egy éves korában sem lesznek fogai, a saját költségén csináltat neki fogsort. Nos, foga még nincs, van viszont szépen ívelt szemöldöke, hosszú szempillája, a feje viszont olyan csupasz, mint egy villanykörte. Úgy vágyom, egy hajas babára!
Jókedvű, mosolygós kislány, nagyon tetszik neki a saját keze, hosszan nézegeti, de még nem tudja, hogy hozzá tartozik. Sőt azt sem, hogy az kéz. Időnként megpróbálja egyikkel a másikat elfogni, de többnyire mellé nyúl. Ilyenkor nagyon összpontosít, nagyokat nyög, és persze nem sikerül a dolog. Ivánka sikongva nevet, mert ha észrevesszük, hogy már bandzsít, lapítva figyeljük, lesz–e találat. Először mindig a fiú fürdik, nem baj, ha sír is a kicsi, de nem akarjuk, hogy testvér féltékenység legyen. Ettől függetlenül van. Nem is kicsi. Rossz néven veszi, ha szoptatok, ilyenkor azt mondja: Tedd le, engem dajkálj!
Már meleg nyár van, és akkora a hőség a lesötétített szobában is, hogy Frusi teste nyirkos az izzadságtól. Meztelenre vetkőztetjük, és csak a hasát tekerjük körül melegen pelenkával, máshol csupasz. Szép, kerek, meztelen baba. Még nem forog, de már próbálkozik, és gyakran hasra fordul. Ilyenkor szép magasra emeli a fejét. Ha elfárad, jelez, meg kell fordítanom. Most vette észre, hogy az a kis gumi maci, amit mutogatunk neki, sípol, ha megnyomjuk. A bal combja alá teszem a játékot, felemelem a lábát, visszaejtem, és hallja a hangot. Még egyszer. Nocsak! Rájött, hogy ha a lábát felemeli, és visszaejti egyedül is képes sípolni. A combja alá teszem a macit, ő meg sípol. Sokáig játszik így egyedül. Ha kicsúszik alóla a hangszere, nyafogással jelez. Okosodik a lány, okosodik!
Én bűnöm, én nagy bűnöm!
Elmúlt két és fél éves a gyermek! Hogy telik az idő! És milyen egy hiú szülő? Fehér textilből készíttettem kalapot a fejére, és belevarrtam egy hajfürtömet, mert nem kislány a kislány haj nélkül. Már nincs pelenka, kinőttek a fogacskák is, fodros kötényt is vettem, csak nem hagyom haj nélkül?
Ez a második tél az életében. Az én Ivánkám mindjárt hat éves, ő már elfoglalja magát színes ceruzákkal, különböző játékokkal, Frusi meg itt tipeg körülöttem a szobában. Szép nylon kötényt adtam rá, fodros a vállánál, húzott a pocakján, igazán mutatós.
Most látom, hogy a kötény elejéből hiányzik egy darabka. Mit csinált ez a gyermek? Kivágott egy darabot a kötényéből! Hogy tehettél ilyet? Nézd, milyen csúnya lett! Kidobhatjuk az egészet. Csak pillog kerek szemekkel, én pedig szorgosan korholom tovább: – Elővetted az ollót? Tudod jól, hogy az ollóhoz nem szabad nyúlni! Mivel vágtad ki? Tessék elővenni, megmutatni, hol kutattál!
A gyermek szepeg, de én nem hagyom abba. – Honnan vetted elő? Most nagyon haragszom! Nagyon, nagyon haragszom! Elő azzal az ollóval! – Az én kislányom odatipeg a varródobozhoz, kiveszi belőle a szabóollót, és a kezembe adja. De hát ezzel vágni sem lehet, nem még csipkézni!
Hirtelen félrerántom a fejem, és majd elájulok, mert ott látom a kötényke hiányzó motívumát a cserépkályha ajtaján! Ez az árva lélek elballagott a kályha előtt, és a forró ajtó kiolvasztotta az anyagot! Beleszédülök a felismerésbe: Meggyötörtem! Ráadásul én magam tanítottam meg a saját gyerekemet hazudni! Én magam alakítottam ki akkora zavart ebben az apró fejben, hogy még azt is elvállalta, amit nem követett el!
Ölembe veszem, csókolgatom, és kérem a bocsánatot, amiért ekkora bűnt követtem el ellene. Nem érti szegényke, bárgyún járkál sokáig a szobában, mígnem odavezetem a forró ajtóhoz, és megmutattam neki a bűnöst, és a bűnjelet. Magyarázom, hogy nem vettem észre, hogy nem ő tette, hogy azt képzeltem…
Ma már tudom, hogy néha akkor is árt az ember, amikor a szeretet fűti.
Óvoda
A mi nagylányunk már óvodába jár. Mi az, hogy jár! Vágtat!
Ivánka ír, olvas, és hallatlan fegyelemmel jár az iskolába, miközben halálosan unja. Mindig megrendít, ha valamit lehetne széppé, vonzóvá, örömtelivé tenni, és puszta kényelemből nem teszi, aki erre hívatott. Az én fiam nem panaszkodik, elvégre fogalma sincs arról, hogy lehetne jobb is, ami nem az, csak éppen semmi köze az iskolához.
Egyébként is visszavonuló gyermek, már az óvodában is többnyire egyedül játszott. Reméltem, hogy ez az iskolában feloldódik…
Bezzeg a Fruska úgy megy az oviba, mintha mézes üvegbe pottyant volna. Őt aztán nem érdekli az óvónő személye, őt a társai vonzzák, a közös játék élménye. Minden nap úgy vonul el hazulról, olyan tisztán, vasaltan, ahogy ez illik. És úgy jön haza gyűrötten, maszatosan, mint a család szégyene. Szégyen, nem szégyen, azén kislányom a legnagyobb porban szeret hemperegni, szórja a homokot magára és másra, hófehér köténye pedig az óvodás táskájába gyömöszölve érkezik haza.
Selypít. Egyenként visz bennünket az ablak alá, s amikor már szépen állunk, elkiáltja magát: – Mena kinyába! Nem értjük, külön szótárat használ. Megismétli, mint egy vezényszót: – Mena kinyába! Indulj!
Mi pedig szófogadóan masírozunk egymás után menetirányba.
Bölcsesség
Szeretünk rejtvényt fejteni. Iván fiamat minden érdekli, ami körülötte történik. Most éppen egy elől hagyott rejtvényt böngész. Időnként már sikerül neki egy–egy szót eltalálnia. Most nehéz kérdésre bukkant, szólítja ötéves húgát:
– Frusi! Hogy kell azt másként mondani, hogy vendéglői konyhavezető?
A lány rövid gondolkozás után visszakérdez:
– Hány betű?
Legutóbbi módosítás: 2011.05.23. @ 15:32 :: Kertész Éva
