Kertész Éva : Liliomtiprás – 2-3.

Nyomtatás

2.

Újra és újra elölről kezdődött a beszélgetés. Flórának szüksége volt rá, hogy minden – számára ismeretlen – részletet átrágjanak. Kért egy pohárka italt, és ismét kérdezett.

– Te tudod, hogy miért váltunk el?

– Igen. Apád beleszeretett egy nőbe. Közölte velem, hogy el akar válni, új házasságot köt. Hónapokig tartott a nagy rajongás. Órákig hallgattam minden este a nyitott ajtón át, milyen isteni volt a délutáni szeretkezés. Természetesen kianalizálva minden mozzanatot, teljes részletességgel.

– Hol voltam én akkor?

– Csavarogtál a barátaiddal, és én hálát adtam az istennek, hogy nem hallod, amit én. Kívánsága szerint beadtuk a válókeresetet. Aztán Józsa, a csodanő, aki miatt el akart válni, közölte vele, hogy a világért sem lesz a felesége. Ő csak szerető szeret lenni. Annak több esze volt, mint nekem. Akkor megrettent apád, vissza akarta állítani a kapcsolatunkat, mert ha nem is voltam olyan szexis, mint a barátnője, de a megtervezett és kikövetelt összkomfortos kényelmét én biztosítottam eddig a napig. Csakhogy, történt velem közben valami.  Rájöttem, hogy nekem nagyszerű életem van nélküle, s a világért sem szándékozom tovább mellette élni. Engem okolj hát! Annyi keserűséget okozott nekem Favágó Ernő, hogy elteltem vele. Megcsömörlöttem. Most pedig fellélegeztem. Rólad nem volt szó, amikor döntöttem, de én mindenképpen elhoztalak volna onnan, mert megnyomorította volna az életedet. Azt viszont reméltem, hogy nem hagy magamra a taníttatásoddal. De kikötései voltak velem szemben. Ő akarta dirigálni az életünket. Ha mindent betartottunk volna, amit ő diktál, talán támogatott volna. Különben nem. Mivel megszerezte ezt a lakást, amiben élünk, befizette az első törlesztő részletet is, megoldódott a sorsunk. Lásd be, hogy gondoskodott rólad, hiszen ez a lakás a te nevedre került, nekem csak a haszonélvezet jár utána. Ne véld tehát, hogy nem szeret, de ennél több nem telik tőle. Ilyen. Így tud szeretni.

– Hogy tudsz ilyen szépen beszélni róla, azok után, ahogy elbánt veled?

– Nem vagyok haragtartó. Azonkívül ráeszméltem, mennyivel jobb nekem nélküle. Ernő hülyeségeit különben is megu… Flóra, kérlek, legyen elég! Amikor leültünk, kaptál egy kis rumot, de látom, magadtól is torkoskodtál! Így lehet rászokni az ivásra. Kérlek, tedd le azonnal!

– Jó, jó leteszem! Nem fogok rászokni, ne izgulj! Nem akarom. Dolgoznom kell, és tanulni, hogy törleszteni tudjuk a részleteket. Bízzál bennem anyu!

* * *

Este Emma szülői értekezlet után a szokottnál később ért haza. Nagy csend fogadta a lakásban. A hamutartó tartalmából ítélve, sok cigaretta fogyhatott itt az elmúlt egy–két órában, ráadásul gyanús illatok vegyültek a büdös bagószagba.

Flóra a szőnyegen aludt. Álmában sírt, mint egy kisgyermek. Körülötte régi fényképek szétszórva, s mindegyikről az ő gyermekkori képe nézett vissza rá. Kicsi Flóra meztelenül, tipegős Flóra bilin ülve, iskolába viszi az apja, szánkón húzza az apja, tengerben fürdik vele. Mind gyönyörű és fájó emlék. Ehhez úgy tűnik, innia kellett, s telefonálhatott is valahova, mert a készülék mellette hevert.

Helyére tette a telefont, és máris nyitotta az ablakokat, hogy felfrissüljön a levegő. Még a függönyt sem húzta félre, máris jelzett a telefon. Ernő volt. Zaklatottan vonta felelősségre, hogyan neveli a gyereküket, hiszen részegen hívta fel őt.

– Ernő kérlek, Flóra felnőtt ember, nagykorú, és már nem is nevelhető. Én pedig, ha nem tudnád, egy elvált független nő vagyok, akihez neked semmi közöd többé. Papír véd meg a szamárságaidtól. – Áldassék érte Józsa! – Ennek következtében nem tartozom feléd elszámolni semmivel. Ha beszélni óhajtasz a lányoddal, keresd a munkahelyén, ott intézzétek el a dolgaitokat. Engem többé ne keress! Szervusz.

Letette a kagylót, de újra máris csengett. Természetesen Ernő hívta.

– Hogy merészeled letenni, ha velem beszélsz? Légy szíves, hallgass végig!

Emma ismét helyére tette a telefont, de az azonnal felberregett. Az asszony már egyenesen szórakozott a jól ismert csökönyösségen. Az asztalra helyezte a kagylót, és kiment a konyhába. Csak annyit hallott, hogy Ernő alaposan felemelte a hangját.

A konyhában matatott, amikor Flóra utána botorkált. Kócosan, csapzottan, mellére csüngő fejjel közelített felé.

– Tartok tőle, hogy így nem leszünk jóba kislányom. Vagy sürgősen abbahagyod az ivást, vagy külön kell költöznöm tőled.

– Ugyan anya, hová mennél?

– A szüleimhez. Igaz, hogy kicsi, sötét és kényelmetlen a lakás, nincs komfortfokozata, még a WC is az udvaron van, de ott szeretnek engem, és ők józanul élnek. Ráadásul telefon sincs, apád nem zaklathat miattad. Hallom, hogy ittasan felhívtad.

– Igen. Vágytam hallani a hangját. Mondtam neki, hogy nagyon szeretem, és megkérdeztem, szeret–e még egy kicsikét. Kiabált velem, hogy nem szerethet egy olyan nőt, aki leissza magát, ha rosszul mennek a dolgok, dohányzik is, és nem teljesítette a hozzá fűződő reményeket sem. Ő azt hitte, egyetemi diplomát szerzek, akire büszke lehet, de én csak senkiházi figurákkal barátkozom, iszom, és kurválkodom. Aztán lecsapta a kagylót, én pedig elővettem azt az italt, amelyet a szekrényben tartasz.

– Flórám, most megvacsorázol, iszol egy liter teát, és lefekszel aludni. De előtte megfogadod, hogy ez volt az utolsó pohár, mert különben valóban elhagylak. Sokat tűrtem miattad, de többre már nem vagyok képes.

3.

A reggeli fényből alig tudott befurakodni ide egy kevés, hiszen ezt a földszinti lakást lefedték az előtte emelkedő házak. Kiállt az erkélyre, erősen kihajolt, úgy pillantott körül, s szomorúan állapította meg, hogy ezen a sivár helyen nem látni azokat a megrendítő fényeket, melyeket szeme eddig megszokott.

A budai lakásban, nem lopta el előle semmi a kilátást. Most tudja csak, milyen fontos volt számára az a panoráma, milyen töltekező erő, amíg létezett. Szabályosan megújította. Örömet, erőt biztosított mindenkor az új nap kezdetéhez. A világ megújhodásában erősítette meg a látvány, s azt a reményt keltette benne újra, meg újra, amelyben hinni akart: Azt ugyanis, hogy még minden rendbe jöhet, ami elromlott. Szüksége volt erre a hitre, amely lényegében estére szertefoszlott, annak függvényében, mennyit ivott. Ilyen korai időben egész lénye feltöltődött a színek remények és fények sokféleségétől, melyet a kilátás biztosított. A fények felderítették lelkét, a friss levegő felfrissítette kábultan ébredő testét. Mostantól erről is le kell mondani. Az előző lakást, a napfényeset el kellett adni, hogy a különbözetből Emma el tudja őt tartani. Szerencsére nem sejtette, hogy nem is nagyon soká ismét költözni kényszerül. Amikor már sehol nem kell az ő munkája, nem lesz jövedelme, amikor már kocsmákban felszedett férfiakkal ossza meg otthonát. Olyanokkal, akik ki tudják fizetni a kevés bort, ami akkor már bőven elég ahhoz, hogy elveszítse önmagát.

Most még csak elkezdődött a gyors száguldás a semmibe. Még zavarta, hogy nem tud mit kezdeni magával, hogy nincs miért felöltöznie, nincs hova mennie, hogy nincs feladata. Mostanáig addig ment, míg talált magának újabb munkát, de rövid idő alatt azt is elvesztette, mint egy gondatlanul rossz helyre rakott pénztárcát. Tudatában volt, hogy senkit nem okolhat ezért az állapotért önmagán kívül. Minden munkahelyre időben kell beérni, pontos munkát várnak el a dolgozótól, és illik udvariasan bánni másokkal. Mindhárom szabályt megszegte sorozatosan, pedig dühtől tajtékzó apja újra, meg újra szerezte neki az állásokat. Lehet, hogy éppen miatta, az apja miatt szabálytalankodott örökké. Ma már azt sem tudja eldönteni, nem azért rúgatta–e ki magát mindenhonnan, mert ezzel is bosszantani akarta felmenőjét. Mert, bár tudta, hogy magával tol ki a legjobban, úgy érezte, ezzel legalább felbőszíti az apák legkiválóbbikát, akinél gyereket jobban nevelni senki nem tud, s akinek ítéletei, elvárásai sorozatosan tönkre teszik azt, aki a közelébe kerül.

Anyja nem fenyegetőzött, némán elköltözött tőle a korábbi lakásból. Kénytelen elismerni, hogy igaza volt, amikor úgy döntött, ha visszatartani nem tudja, nem asszisztál a láthatóan önsorsrontó életmódhoz sem. Beköltözött a kényelmetlen kis lakásba, amelyből valaha elindult, melyben már csak a nagymamával él együtt, mert időközben a drága öreg nagypapa átadta neki a helyét.

Azzal, hogy kivonult az életéből, azt szerette volna elérni, hogy álljon meg a lábán, gazdálkodjon önállóan, felnőtt módra. Sajnos ez az ötlet sem vált be, miként a többi. Ennek következtében pénze nincs, állása szintén nincs, a részleteket fizetni nem tudja, az ital pedig sokba kerül. Most kerülnek eladásra a könyvei…

Most legalább jogosan haragudhat rá apu, és gyárthatja az ideológiákat a saját kiválóságáról, anya lehetetlen nevelésének eredményéről. Szegény kicsi anya! Már ő őrzi felnőtt lánya pénzét is, mindig csak azt veszi meg neki, vele együtt, ami nélkülözhetetlen. Még italt is!

Már Gabi is elengedte a kezét. Pedig igazán sokáig tartotta, szinte eszelősen szorította. Tudja, hogy a férfi ki akarta emelni a kátyúból, amiben megrekedt. Ebben a kapcsolatban is ő bizonyult gyengének. Ezt is tönkrezúzta. Minden tönkremegy, mert mindent tönkretesz maga körül. Pedig Gabi az élete értelme volt. Érte még érdemes lett volna…

Gabi az első szerelem, a szép szerelem. Akivel órákig andalogtak a Parlament Dunára néző fordulóin, akivel együtt tanulta a csók finom, lebegtető ízét, elektromos vibrálásait, akivel együtt élte meg a szerelem mindent feledtető, feloldó boldog érzését. Aki mellett le akarta élni az életét. Kapcsolatuk tiszta volt és őszinte, összetartozásukat örökké tartónak ítélték, s lám!

Gabi volt, aki az első pohár italt nyújtotta felé, amikor látta, milyen megrázkódtatást jelent számára, hogy kiűzetik a paradicsomból. Azt is ő érezte meg, hogy a lány számára egyetlen pillanat alatt minden szétesett. Hogy „Minden egész darabokban.” Ezért akarja kábítani magát egy kicsit, elviselhetővé tenni a fel nem foghatót. Ehhez még hozzá is segítette, remélve, hogy hamarosan átlendülnek a nehéz időszakon. Az is ő volt, aki félve, hogy túllépi az egészséges határokat, vissza akarta vezetni a járható útra. Erélyesen és határozottan, sírva, fenyegetőzve, szeretettel, szerelemmel. Mindent megtett, hogy visszatartsa. Minden nap várta, a munkahelye kapujában, hogy ne legyen módja italt szerezni. Istenem! Csak egy alkoholista értheti meg, hogy aki szenved, ha szomjazik, minden fondorlatra képes! Ha kell, még lop is. Ha kell, csal. Szeretőt, szerelmet, mindent, csak legyen kezében a pohár. Sajnos, ez az új szerelem, a pohár erősebbnek bizonyult minden más érzelemnél. De Gabi még remélt. Aztán, kiismerte a lány függőségét, és már tudta róla, hogy minden ígérete ellenére rövidebb–hosszabb absztinencia után következik a zuhanás a megsemmisülésbe, és hetekig eszméletlenre fogja inni magát. De még mindig tartotta. Csak amikor észrevette rajta, hogy teste megbillen járás közben, azaz látható jelei vannak az idegek engedetlenségének, akkor döntött úgy, hogy nem erőlködik tovább. Meg kellett birkóznia a tudattal, hogy ennek a lánynak már nem ő kell, csak az az állapot, melyet az alkohol biztosít. Flóra szerette, vágyta, kívánta jelenlétét, simogatását, gyengédségét, erélyét, és boldogan bújt a karjába, ha józan volt. Amikor józan volt.

Az utolsó nagy összeborulásnál, önfeledt rajongásnál olyan oldottan adta át magát a szerelemnek, tiszta érzelemmel, alkoholmentes örömmel, melyben azt kívánta, áhította, bárcsak ez lenne élete utolsó pillanata, így érné el a vég. S nem is sejtette, hogy ez valóban utolsó találkozásuk.

Ez már a szégyellni való időszak volt. A Moszkva téri ismeretségeké, az olcsó kocsmáké, mert már szóba sem állt vele senki, aki egy kicsit még adott magára.

Gabi hosszas gyötrődés után kereste fel Emmát, hogy őszintén elmondja, nem tud, nem képes, de nem is akar áldozata lenni ennek a szerelemnek. Annál is inkább, mert a szerelme már kevés ahhoz, hogy meg tudja vele menteni Flórát. Emma néni nézze el neki, de eltűnik búcsú nélkül. Az asszony ernyedten fogadta a döntést. Nem érvelt, nem vitatkozott, mert már ő is belefáradt a küzdelembe, melyet a lányáért vívott. Ha azt remélte, hogy kilépve rossz házassága nyűgjéből, egyedül, Flóra közelében békés éveket élhet, tudomásul kellett vennie, mint lesz füst a vágyaiból. Megkeseredve kellett elviselnie, hogy a lány – akit férje erőszakos követelésére csecsemőként örökbe fogadott, akiért rajongott öle, karja, s akitől idős kora békéjét remélte – nem életképes. Ez a gyermek, felnőttként csak az ő gondoskodása révén élt eddig is. Ekkor Emma már maga is búcsúzott az élettől. Nagy betegség őrölte fel, és vette birtokába testét, s az sem volt, akinek elpanaszolja. A fiút, aki bajában gondviselője lehetett volna, nem akarta terhelni saját bajával. A valóság az, hogy már belefáradt az életbe. Vágyta a halált.

Flóra pedig, nem vágyta ugyan, de mindent elkövetett, hogy megközelítse. Gabi eltűnése után teljesen elveszítette az alatta egyébként is labilis talajt. Alkalmi ismeretségeket kötött büdös, gusztustalan kocsmákban, lepusztult emberekkel, mert hiányzott neki a szó, amit máshol már nem kaphatott meg. Nem bírta elviselni a magányt sem részegen, sem józanul, új ismerőseit, ha lakásnélküliek voltak, hazavitte otthonába. Noha meg is verték alkalmanként, nem engedte el őket a közeléből, mert irtózott az egyedülléttől. Egyébként eljutott addig a pontig, hogy ő undorodott saját magától a legjobban. Tükröt sem használt már, mert látni sem bírta a látványt, ami onnan visszatekintett rá. Valaha gyönyörű haja megfakult, megritkult, ápolatlannak hatott. Örökké piros szemmel pislogott, vonásai fellazultak, szétfolytak. Régi ismerősei természetesen messziről elkerülték, noha nem tolakodott senkihez. Tisztában volt riasztó külsejével, miként riasztó helyzetével is. Azt különösen megszenvedte, hogy idegenek is nagy ívben kitértek útjából, ha meglátták deformált, imbolygó alakját. Mintha néhány centivel a föld felett lépkedett volna, bizonytalan térdekkel ténfergett, ha éppen józan volt. Már csak egy szerencsétlen jelenség volt, semmi több. Lesoványodott, árnyéka lett önmagának, s annyira legyengült, hogy végül jártányi ereje sem maradt. Idegennek – ha egyáltalán érdekelte – már nehéz volt eldönteni, hogy ez az alak nélküli emberi lény, nő volt–e valaha, vagy férfi. Kusza, tévelygő gondolatai önálló életet éltek, és vádlón megkeserítették, mert azt közvetítették felé, hogy anyja betegségét ő idézte elő. Marcangolta tehát magát, akkor is, amikor mást már a gondolatok is elhagynak.  Emma temetésén, bár nagyon készült rá, nem tudott részt venni, és remélte, hogy hallva nagy bajáról, apja felkeresi majd. Úgy követte anyját a halálba, hogy ez a találkozás egyszer sem jött létre.       

 Senki nem tudta, Flórának sem volt sejtése róla, hogy Gabi csendben, láthatatlanul figyelemmel kísérte a sorsát. Miként azt sem, hogy ő kísérte el utolsó útján, ő rendezte a temetését is, miközben apja úgy nyilatkozott kondoleáló ismerősének:

– Megérdemelte a sorsát, miért ivott annyit.

Favágó Ernő ilyen volt. Egész életének az volt az alapállása, hogy minden hibát másokra hárított. Így lányára is, akit ő maga tiport el, mert nem felelt meg az általa felállított normáknak. No meg elvált feleségére, mert – szerinte – rosszul nevelte a lányt. Azért száműzte őket életéből, mert azzal a tudattal élt, hogy nem érdemlik meg őt, annál inkább egymást.

 Ki hát a bűnös, ki az áldozat? Rossz kovácsa volt Flóra a sorsának, vagy a sors kalapácsa magától sújtott le rá? Megérdemelte élete alakulását, vagy jobb sorsra érdemes? Kételyei nem hagytak neki nyugtot, szünet nélkül ott ólálkodtak gondolataiban.

Egyáltalán, meg lehet–e válaszolni a kérdésekre a választ, vagy mindegy már? Meddig mehet el egy ember mások eltiprásában, ha önző egyéniségének nincs határa, ha számára másokétól elütő a mérték?

Mit tehet az, akit elgázolt az úthenger? Sérült–e annak a lelke, aki nem tud feledni?

Örökké felmerülő kérdéseit magának tette fel a lány, de válaszait nem sorolhatta el senkinek.

Megtehette volna, hogy kitörli lelkéből, emlékezetéből azt, aki felnevelte, ehelyett összeroskadva fogadta megvetését. Mi több, anélkül, hogy tudta volna, elhatalmasodott benne a gondolat, hogy igenis, méltatlanná vált a szeretetre. Ezt pedig, kizárólag az alkohol zsongító segítségével tudta elviselni. Mert ostorozta magát keményen, amiért felnőve nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és rettenetes belső zokogással, gyűlöletet fröcskölve vádolta aput, akinek minden telefonálásnál esengett. – Szeretlek apu! Ugye te is szeretsz? – de csak vádaskodásban és elutasításban részesült. Gyűlölködött és átkozódott tehát. Mert gyűlölködött. És újra ivott, mert gyűlölködött. Aztán egyikük sem emlékezett, miket vagdostak egymás fejéhez, de csipkésre variálták a magyar nyelv szitokszótárát.

A veszekedések mindig megalázták, utána rajongva gyűlölte apját, és újra ivott, hogy meg tudjon magának bocsátani.

Teljesen egyértelmű volt számára, hogy csecsemőkori életében – apaszerepre vágyva, meggondolatlanul – magához ölelte, hogy később eltaszítsa, mint egy megunt játékszert. Mert már nem kellett neki. És mert nem ilyen gyereket akart, kitépte az életéből. A vétket tehát ő követte el. Apu. De azt is tudta, hogy aki még így is, ilyen lepusztultan is koldulja eltiprójának szeretetét, bolond az, maga is. Mégis várta.

Nem bizonyult jó kovácsnak, nem alakította jól az életét, de aki az ő sorsát kalapálta, alaposan mellé ütött.

Budapest 2007– 01– o9

Berettyóújfalu 2007–03–20