És mert nem tudok visszanézni,
nem vagyok képes ítélni,
s kimondani, miért fájnak néha a percek,
mikor bizalmam Benned gennygóccá erjed…
És égnek a szavak, szúrnak, akár a penge,
érzékeny belső szerveket sebezve,
szüntelenül a szeretet csapdáiba esve…
Hidd, a mélység medrei rajtam is átzubognak,
megszólítnak, hogy visszhangozhassanak
bensőmben, mert ez így szokás,
mikor hevesen elkap a láz,
s görcsbe fordulnak kint a fák,
míg bent fogollyá lesz a nyár.
Tudod, csak a kontrasztok miatt
kérem az Istent egyre erőteljesebben,
hogy ne adjon olyan örömet,
melyben a bánat bunkere
építi sündisznófészkét
álcázva csillagok járását,
égre feszítve a lepkék mindenségét,
s bolondnak érzem magam, Harlequinnek,
ki szenved e létben, búcsút intve szerepének,
holott gyógyítania kellene szentélyekkel,
kozmikus erővel, csillagfénnyel,
látni és hallani, de nem reflektorfényben,
hanem csupán egy szóban és emberségben.
Te ezt tudod adni, s jó így megnyugodni,
keringőhöz vulkánok peremére állni,
dúsan termő búzaföldekhez simulni,
burjánzani, elképedni, fényt teremni,
gondolkodni, világokat dallá tenni,
törvényeket tisztán látni, egyensúlyom meg?rizni,
mert védtelen vagyok és égnek a szavak,
szúrnak, akár a penge, érzékeny lelkünket sebezve,
és még nem tudok visszanézni,
mert nem vagyok képes ítélni,
s kimondani, miért fájnak néha a percek,
mikor bizalmam Benned gennygóccá erjed…
Legutóbbi módosítás: 2011.05.02. @ 20:44 :: M. Fehérvári Judit