Ha azt akarod, hogy valamitől igazán elmenjen a másik ember kedve, tedd szabaddá! Adj neki feladatokat, s vezesd be az egymás után következő napok monotóniáját, de tedd ezt úgy, hogy olybá tűnjön, most aztán valóban dicsőség érte, hogy olyan helyzetbe került, amelyben bármiről egyedül dönthet. Így görnyedt rabiga alá Karthágó is, hiszen a második pun háború idején Hannibállal az élén nem álmodott sóról és kietlen termőföldekről, mert a madarak csicsergésével, a napsugarak cirógatásával és az ég selymének lágy fodrozódásával a szívében az időtlen nyugalmát hitte.
A sors furcsa iróniájaként ugyanígy pusztult el Róma is, nem győzvén a birodalmi lét megannyi kínlódásait, noha ott belül a lelkében a szabadság végtelenségéről zengett görögös ódákat.
Milyen furcsa is a végzet! Nem hívod, de begyűrődik éltedbe, s azonnal újabb elemózsiák után néz, mert beburkolni és falni akar: mindent eltüntetni és bevetni sóval, hogy aztán inkább válaszd az önkéntes rabigát, mint a mások által diktált szabadságot.
Akárhogy is ítéld meg a helyzeted, ne feledd, hogy létezett egyszer egy Marcus Porcius Cato Minor vagy Cato Uticensis nevű úriember és politikus, akinek egyetlen mondat soha nem ment ki a fejéből („Ceterum censeo Karthaginem esse delendam.”, azaz „Egyébként az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani.”), s ijedtén aztán hatalmas népek és kultúrák pusztultak el csöppnyi tündöklés után.
Ugye, Te nem szeretnél magadnak ilyen ragyogást?
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: M. Fehérvári Judit
