Besztercétől délre egy kerek domb magaslik a város fölé, amelyről a szemtanuk azt mesélik, éjszakánként lángnyelvek csapnak az égre, jelezvén, hogy a föld ott kincseket rejteget.
Valamikor ennek a dombnak a tetején állt egy kastély, amelyet gazdája, a tatárok vezére ritkán látogatott. Ennek a vezérnek volt azonban három lánya. Szépek, mint három liliomszál és merészek, mint a hegyi sasok. Amikor akkorára nőttek, apjuk szerette volna őket minél hamarabb férjhez adni, hogy palotájában nyüzsögjenek majd az unokák. Jöttek is kérők, daliás ifjak, de a lányokat egyikük se érdekelte. Atyjuk jó tanácsain csak nevettek, miközben szilaj paripáikon vágtattak szomszédos uradalmakon át egyik kastélytól a másikig, és nyilaikkal az erdők állatait pusztították.
Egyszer épp medvevadászatra indultak, amikor a vadászok társaságában megjelent három délceg dalia, akiknek látására végre felcsillant a lányok szeme. Titokban arról ábrándoztak, hogy egy szép napon ezek az ifjak eljönnek atyjuk kastélyába és feleségül kérik őket, de azok rájuk se hederítettek.
Közben teltek az évek és a lányok fiatalsága is hervadozni kezdett. Apjukat annyira felbőszítette leányainak makacssága, hogy egy nap a közös otthonból elkergette és besztercei kastélyába záratta őket. Csak néha-néha küldött nekik annyi eledelt, hogy éppen éhen ne haljanak.
Igen ám, de a makrancos hölgyeknek itt se volt nyugta. Éjszakánként kiszöktek fogságukból, felnyergelték paripáikat és fosztogatni indultak a szomszédos uradalmakba. Csak úgy sajgott a lovak háta a sok zsák rabolt arany terhe alatt. Portyázásaik közben nem kímélték az emberek életét se. Így lelte halálát az a három derék férfiú is, aki annak idején nem akarta őket feleségül venni.
Amikor a kastélyok uraságai rájöttek arra, hogy a tatár vezér lányai rabolták el kincseiket, elindultak, hogy megkeressék a bűnösöket. Tűvé tettek minden zugot, végül a kastélyt is lerombolták, de senkit, semmit nem találtak, mert a három haramia-lány beásta magát aranyaikkal együtt mélyen a föld alá, és a szóbeszéd szerint még most is ott élnek, ha meg nem haltak.
Azóta Aranyhegy a neve ennek a dombnak, ahova, úgy hírlik, napjainkban is gyakran járnak a beszterceiek, mert még mindig abban reménykednek, hogy egyszer csak megtalálják a föld mélyébe elrejtett kincseket.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: M.Simon Katalin
