Erdély északkeleti sarkában, Beszterce-Naszód megyében, létezik egy szép város, melynek neve Beszterce.
Valamikor réges-régen, Beszterce keleti határában egy király cifra palotát építtetett magának. Sok palotája közül ezt kedvelte legjobban, mert a környező dombokon a besztercei nyár már akkor is temérdek almát, szilvát, körtét érlelt, az ősz bőséggel csorgatta aranyszínű szőlőlevét a hordókba, s az erdők télen-nyáron számos vadállatot neveltek a vadászok örömére.
Amikor ennek a királynak az egyetlen fia felcseperedett, apja elküldte a világba, hogy feleséget keressen magának. Járt a királyfi jobbra, járt ő balra is, körbejárta az egész világot, de kedvére való leányt sehol sem talált. Hazatért hát kereső útjáról, de továbbra is azon tépelődött, mitévő legyen, hová mehetne még, ahol megtalálhatná élete párját. Amikor belefáradt a gondolkodásba, tarisznyáját nyakába, puskáját vállára akasztotta és elindult vadászni. Ment ameddig a lába bírta, keresztül-kasul járta az uradalmi erdőt, de mintha a föld nyelte volna el a vidék valamennyi madarát és az összes vadakat, egy se akadt az útjába. Elcsigázva a sikertelen kóborlástól, leheveredett egy fa árnyékába és úgy elaludt, mint a bunda. Álmában egy ősz öregemberrel találkozott, aki elmondta neki, hogy rézfejű sárkány garázdálkodik a környéken, előle bujkálnak az erdő lakói.
Ez a szörnyeteg befedte az erdei kutakat, hogy a madarak ne ihassanak annak vizéből, betömte azt a csorgót is, amelyen át a kútból az állatok itatójába folyt a víz. De nem elégedett meg ennyivel! Hogy az embereknek is fájdalmat okozzon, a szomszéd faluból elrabolt egy lányt, aki azonban semmi áron nem akar feleségül menni hozzá. Ezét büntetésül a kút fedeléhez bilincselte és a kulcsot testének legerősebb pikkelye mögé rejtette a szárnya alá. Meg akarja törni az emberek és az állatok erejét egyaránt, hogy ő kénye-kedvére uralkodhasson majd az erdő fölött. Az állatok napok óta szomjaznak, s a lány se bírja már sokáig, hacsak nem téved arra valaki, aki merészségével kiszabadítja rabságából, és ha ő szabad lesz lehull a sárkány rézfeje, fejével együtt odalesz az ereje is, így az állatok újra szabadon élvezhetik majd az erdő ajándékait.
Aludt, ameddig aludt a királyfi, mígnem egyszer egy csodálatos dal felébresztette álmából. Nyomban el is indult arra, amerről a dal szállt feléje, és egyszer csak megpillantotta a kúthoz bilincselt lányt, aki olyan szép volt, mint a tavaszi reggel, gyöngéd, mint a frissen hullott harmat, és éneke úgy zengett a szomorú csendben, mint egy erdei dalos madáré. Akkor a királyfinak eszébe jutottak az álombeli öregember szavai.
– Ki tette ezt veled? –kiáltotta – és már ugrott is, hogy kiszabadítsa rabságából a lányt, amikor szörnyű szárnysuhogással a kút fedelére ereszkedett a rézfejű sárkány. Ám a királyfi nem mozdult helyéről.
– Nem hátrálsz meg, mi? Megjátszod a hős emberfajzatot? Tűnj el a szemem elől, amíg jól megy dolgod, mert ha nem, én mondom neked, nagyon megbánod! – dübörögte irtózatos hangján a rézfejű szörnyeteg.
– Ki vagy te, hogy bárkinek is parancsolni merj? És milyen jogon tartod ezt a szegény lányt a kút fedeléhez bilincselve? – kiáltotta merészen a királyfi az erdei rém arcába, ahelyett, hogy egy tapodtat is hátrál volna.
– Mindjárt megmutatom én neked, hogy kivel van dolgod! – üvöltött újra a sárkány és szárnyával akkorát suhintott, hogy a nap fénye nyomban kialudt az égen, ő pedig eltűnt a korommá sötétedett erdőben.
A királyfi szeme azonban hamar megszokta a sötétséget és akkor a kút fedelén megpillantott egy apró fényes tárgyat, amelyet a sárkány veszített el. A bilincs kulcsa! – villant agyába a felismerés, és azon nyomban kiszabadította a lányt rabságából. Amint a bilincs lehullt a lány kezéről, leszakadt a rettegett rézfej és ezzel véget ért a sárkány uralma az erdő fölött. Az állatok előjöhettek rejtekeikből, a madarak szabadon röpködhettek, s a kút pedig, mindnyájuk örömére, újra csorgathatta vizét az itatóba.
A sárkány rézfejét elvitték a kovácshoz, aki a királyfi parancsára rézkakast öntött belőle, azt feltették a vár legmagasabb tornyára, hadd forgassák a viharos szelek kedvükre aszerint, hogy épp melyik távoli hegy felől támadnak. Amikor pedig a környéken kószáló hajnali szellő megpengette hangszálait, olyan hangosan kukorékolt, hogy Beszterce minden sarkában felébredtek az emberek. Ezt a dombot azóta is Kakasdombnak nevezik a helybéliek.
A szép lány feleségül ment a királyfihoz, akire jótetteiért a beszterceiek ma is hűséggel emlékeznek
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: M.Simon Katalin
