Ó, te kísérthető emberi!
Mily méltó lelked a testiségre is.
Itt vagy, még élsz,
járomcsontodat nem köti több sóhaj.
Altested szemérmét ruhákba csavartad,
kelmékből kibújni óhajtana.
Ámulatba ejt, ha lélek látta,
mint a pórusokon átfénylő bőr, siket térben.
Itt nem garázdálkodik többé az értelem,
verembe zuhan a külvilág.
Lobogva tiszta gyertyacsonk viaszán
könnybe fordul a csend –
reményt botolva sejlik fel irgalma,
irgalmatlan-ártatlanul –
a kósza perc.
Repedések,
falióra taktusainak
ütemes monotóniájában nyílsz…
Már nem keresnél másik búvóhelyet,
nem
csak
szavakba
gyűrnéd
életed.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.23. @ 09:27 :: Marthi Anna