Nem vagy vonat, de fújtatsz;
rejtőzködésed kelti fel a figyelmemet;
zsombék közt, máskor a nyílt tavon,
seholból kiszólsz – apró, csipkésre összetört
ablaküvegtől elsírom csodaváró érzeteim javát,
átemel a kerítésen szavaid könnyűsége,
nem karcolva bokámat a dróttal,
meghajol érkezésem a jelenben,
mégsem bánom, ha e gyorsaságot úgy kapom,
miként elveszíteni szeret az ember.
Elengedő marasztalást tanulunk folyamat-árban;
kosaramba gyűjtöm a pillanat-nefelejcseket,
feledésbe kötve nyújtod át az időtlen időt,
megszámolnám az égen e nászágy sziporkáit,
elhintve közénk a csendet.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.30. @ 15:43 :: Marthi Anna