Nem fúj a szél idebent a szobában. Ma reggel az éjjeli álmom is magamra hagyott. Fonnyadt akácvirág-mosolyom keresi Kintet, Nyaramat. A hídon ezüstnyomokban gyöngyöző harmat, benőtte a zöld, erdőnek néznéd a sok borostyánt. Az égi kék hatalmas tálcáján légszomj elleni pirulát kínál, de nincsen keret, hogy belőle akár egyet is megvehess… Hiába csapkodják az ablakkeretet éjszaka a varjak; vízbe mártott pelenkát hiába csavarnék újra s újra balgaságom gyerektestére, a láz marad.
Szabadság… fordulnék a viharral, és a tűző nappal… csak, ha már nem sajnálom e testet, a reccsenéseket.
Toronyszobámból kilesve nézek: bárányok csengettyűvel, de még rettentenek hömpölygő fellegek. Sörényes komlót fésülnék kupádba. Izzó napkorongra támad a születő hajnal, egyre késnek nedves selyemfüvet érintő lábaim. Vadvirág-magányban a hegyen, kövek mögül előbukkanó apró lágy fejű terhek, bólogat a csípős boróka, rubinbogyót kínál a som, alkonyi vérben fények áznak, mégis giccs ez, mert forró lávaként fakad a könny. Zörgő csontvázú ősz közeledtét álmodják a megrémült fák, a csillagokkal malmoznak sötétlőn, feketébb éjeken. Sas szárnyával villámot írnak az égre a dörgedelem követei. Kopár hegy orma, ezeréves, megöregedett, remete-idő. Már nem kiáltanak a távolok jelzőtüzei, csak térdre csuklik a kint… ablakom alatt megállíthatatlanul éneklő, esdeklő madársereg.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.27. @ 14:55 :: Marthi Anna