Eperfák édes h?vösén, pöttyös labdával kezében,
pucér lábbal, koszosan, pont úgy, mint akkor én…
– Játszani hív az emlék – Arcom koszosan, pöszméte zsebemben,
felfedezni vágyom ezt a nagy udvart, átvágni tengerén, hegyein,
képzeletbeli félelmén…
Megmászom csúcsait, hajózom nyugodt tengerén.
Vár az új világ, szalmával fedett tátongó hodály,
ürege annyi szörnyet rejt…
Lábam megremeg, kezem kardnak markolatát sejteti.
Lépések apró világa, pórék közé bujtatott valósága,
mint ezer fog, a sárkány szájában,
úgy lóg a dohány, a képzelt félhomályban.
Csak egy kiáltás oszlatott szét minden reményt,
hogy megnyerjem csatáimat a képzelet szép egén.
Drága, édes nagyanyám fekete szoknyában,
kezében fülemmel cipelt a tornácra.
Asztalon ebéd várt, g?zölg? kakas, tálba szedetten
igazi falusi hangulat, nyarak feledhetetlen íze.
Gondolatban, bejártam újra az álmokat teremt? ismeretlent.
Sárga zsír úszik levesemen, most is ugyanúgy, mint évekkel eltelten,
ha ezt látom, emlékeim kanalazom mohón …
Talán így újra élem, élhetem…
Legutóbbi módosítás: 2011.05.23. @ 18:38 :: Mudra Csaba
