Álmodtam vízmosta partot, nedves homokot, üres látóhatárt, morajló tengert.
Lassan felébresztenek… már itt vagyok, hideget érzek, fázom.
– Hangok… képzelet vagy valóság…
Kopott zongorán játszik a homokföveny, a tajtékzó dagály lábamig szaladt
szétszórt ruhák, emlékek, sós vízt?l enyésznek, egy k?, apró üzenet.
Megtalált szavak közt, örökre beásott emlékek.
Felidézem, foszlányaim, elsírt vágyaim…
Gyermekszemek, kezeik indián dobot ütve,
szellemeket hívnak,
megkísérteni
mindent, ami napokon át követett…
Mohalepte kövek, tolonganak, úgy érzem, mind megölelnének,
emlékeznek rám,
én is doboltam,
t?z mellett annyi éjszakán.
Itt rohantak elfelejtett harcosok lovai, ott pedig fegyverek ropogtak hajnalokig…
Elfeledt sziklák ormán, várossá n?ttem magamban, nem nyugszik a gyermeki dobolás…
Bennem feszülnek a holnapok, lelkemben tegnapok k?zdenek, messzire szeretnék látni,
zongoráról a semminek kiáltani, végig járni a végtelen partot,
érezni ahogy hullámok szórják könnycseppjeiket, arcom törlöm, ízük idézi az enyém.
Réten ezernyi érett kalász, magját szórja, ahogy az emlékeket szórom, magot vetve
lépteim nyomán.
Gyerekzsivaj,
úgy mint régen,
lábbak dobbannak,
fel sem kell idézzem
hallom a kövek közt.
Az enyém is koccant köveket, kovak? illatát érzem, felkapja a szél
lábad elé teszi, valahol ott ahol az emlékek tánca véget ér… minden egyszer véget ér.
