Egyedül telnek a napok, g?zölg? poharammal, kedvenc helyem az ablaknál. Csak az id? van ellenem. El nem engedi testemet, fogva tart, itt talál az este, ha lemegy a nap, figyelem a fák tetején felt?n? Hold lassú, mégis gyorsan haladó játékát. Mintha engem figyelne, itt vagyok-e még, köszönök, poharam felé emelem, így köszöntöm az éjjeli órák küszöbén. A hajnal sem altat el, a felkel? nap itt talál, itt ugyanígy talál, ahol kávéval, teával hörpintem magamba els?, karcsú, vékony fénysugarát.
De egy nap, apró dobozom magamhoz vettem, benne szerelmem hamvai, szívemhez szorított titkaim. Fájt mikor elment, itt hagyott, magányra ítélve éveket, rám nem gondolt. Ezért ülök ablakom el?tt, várom, talán visszatér még ?, bár tudom, soha nem lesz ilyen kegyelem, nem jön az úton már soha velem szemben, de csak várok és várok.
Elképzelem: kiskapunál áll, virágaiban gyönyörködik csendben, kezével haján igazit, és mint mindig, mikor szépet látott, csillogó szemekkel, kezével karcsú derekán végigsimít.
De nem teszi meg, nem lesz több ilyen varázs, el kellett mennie, csak emlékét ?rzöm, így él bennem tovább.
Megyek, indulok, mint mindig, átrobogok a városon, f?utcák néma zaján, oda megyek, ahol az emlékek könnyezve várnak rám, hajnal karolja utam minden méterét, kies város, mez?n túl, édes patakodon át, ha látnád, még mindig éreznéd, bárcsak velem éreznéd. De most fáj a küszöbön túli világod, míg haladok, imát mormolok érted, megérkezem, úgy, mint akkor, ide állok, a parkoló még mindig változatlanul várt az út mellett. Bár itt lennél velem, fognád két kezem, szememben fürkésznéd a tegnapot, ajkad szavaival rajzolnád a holnapot.
De nem vagy itt velem, csak emlékeimmel hozlak most is, érzem itt vagy már.
Lábam nehezen küzdi a piciny dombot, de már látom, ott fent, az a fa vár rám, termeted messzir?l felém ragyog, kezed inteni, látom, vagy csak reggeli fátyol, talán egy tündér, mit akkor is láttam én.
– Emlékszel még?
Most érzem, fiatallá válok. Elragadnak a pillanatok. Könnyek közt, más világot látok.
Érzem, fogod a kezem, rohanunk, zongora a világ, a világon játszok neked, dallamok közt avarból es?t csinálsz, mosolyod elvarázsol.
– Emlékszel, annyi szép volt itt, de már csak engem egyedül talál. Bárcsak itt lennél velem!
Szaladnak a napok, sínek közt annyi emlék fut a múlás kerekein, elvisznek a folyóhoz, ahol kezeddel kavartad a vizet, repül? kavicsokkal zavartuk nyugodt felszínét, néztük egymás szemét, kerestük a közös világ peremét, forró vágytól izzadó vágyunk közepét.
Piciny csónakom h?en vár, egyedül lépek testébe, egyedül teszem meg utam, de érzem, itt létezel.
Ölel, mint akkor, könnyeket csal most a nyugodt víztükör, fájdalmat a h?vös leveg?. Megállok a sodrás közepén. Most csend van, nyílni vélem a szívemet, tárulni látom a kék eget, hamvaid hoztam magammal. De csak egy részét, maréknyit magadból, amit elvinni nem tudtál, elveszni nem engedtem, most elszórom ott, ahol els?nek szerettél… így egy délel?tt, mint mikor végleg elmetél, szerelem és bánat. Most utadra engedem hamvaid, és veled megy, veled lesz bel?lem is egy darab, szerelem és a bánat…
Legutóbbi módosítás: 2011.05.01. @ 11:11 :: Mudra Csaba
