Péter Erika : Feltámadás előtt (versciklus)

Nyomtatás

Szecessziós ékszer

a várandós faág,

bimbója Tiffany-

tükörbe fagyott,

pár napos tavaszát

őrzi jégbe zárva;

opálcseppbe rejti

a boldog tegnapot.

*

Hátam mögé állok,

bámulom magam,

nagyra nőtt árnyékom

alkonyba takar,  

lábujjhegyen lépek,

ne is vegyem észre;

tükrömig elvezet

arcom lidércfénye, 

nézem közhelyeim,

kopott csillogásom,

táguló pupillám,

mosolygó magányom,

sorsomnak álcázva

gondtalannak látszom,

nyakamból keblemre

zuhan aranyláncom, 

mennyi vágy, fájdalom

bolyong most is bennem,

mezítelen állok

s Te jössz velem szemben.

*         

Szeretném,

ha a Tejúton

pisztrángok

úszkálnának,

melléd röpülne

egy főnixmadár,

s én szégyenlős

rajongással

lesütném szemem.

*

Egyszer minden tenger

sivataggá válik,

homokszemecskékből

szahara nő,

csöpp gyermeklapáttal

kiásnám keresztem,

szűk búvárruhám 

szorongatja testem,

víz alatt is fájnak

a lappangó jajok,

szeretnék mélyebbre

elmerülni benned,

de visszahúz zárkózott,

szemérmes szerelmed,

fuldokló fonémák,

nyelv-alatt-szavak,

végül mindkettőnkből

szürke por marad.

*

Három napja

szeretetre szomjazom,

ismét esik,

légtornászként

fátyol-cseppek lógnak

láncként összebújva,

kábeldrótokba fogódzva,

hogy a sárrá-bomlott

hóba hulljanak,

buborékok táncolnak

a föld asztalán,

tócsák fröcskölik

a harisnyákat,

de a még smink-nélküli

primadonna-fák

e tájnyi öltözőben

már készülnek lombosodni

ablakomon gördülő cseppek

golyóstollai rajzolják sziluetted

és látom kinyújtott kezed,

ez a Harmadik Nap a testedé,

s lelked a vizek felett lebeg.

*

Pocsék volt az a nyár,

viharszárnyak tépázták tetőnk,

mi, nők – tócsába mártott rongycsomók –

madárijesztővé áztunk a kapualjban,

a parkban hajléktalanok

ponyvával takarták le a színpadot

s a kitaposott macskaköveken

átázott elkopott cipőnk.

Kinőtt kardigánként

feszült ránk a város,

sáros szerelvények sírtak síneken.

—–

Az állomáson most is

gyorsvonat tolat,

kókadt lampionként

lebegnek esernyők,

kendőt nem lobogtat senki,

elrejti arcom a rám zuhanó zápor,

fázom, összekulcsolódik

majd kinyílik kezem,

dermedt ujjam denevérszárny:

már mind a tíz feszül.