Égek a láztól, elhagy minden er?m
Mint bársony simogat az elmúlás
Közel a mennyország és érzem
Mily megnyugvó nekem e pillanat
Sosem viseltem a giccset, most mégis mily csodás
A mennyország gyönyör?, íves aranykapuja
S mily gyönyör?ek most az angyalok
Rózsaszín a kékkel, fehér habok, aranykoszorú
Ellentmondásos mindez életemmel
Küzdelem, er? és odafigyelés
Állandó készenlét, harc, háború
Most mennyire nincs szükség minderre..
Nem lehettem szabadon a földön
Er?s béklyókba fogták lelkemet
Mely béklyókat, vad lóként ráztam
Most ennek mennyire nincs már jelent?sége
Nincs már mi számítson nekem
Pénz és vagyon, vagy a koldusbot
Szerelem, kéj, magány vagy gyönyör
Már csak ez a szép fájdalom gyötör…
Emlékszem, hogy utoljára
Egy szép nyári estén
Tábortüzet gyújtottam a földön…
Együtt csodáltuk az égbe törekv? zsarátnokokat
——————————–
István ne meséld a verset, hanem írd, éld, érezd és éreztesd a verset.
Javaslom, kerüld a régies hangzású szavakat – mily – ebb?l az els? két versszakban három is van. Ezeket természetesen lehet korrigálni.
Kerüld a szóismétléseket. A szóismétlésre akkor van szükség, ha tudatosan er?síteni akarjuk azt az állapotot, érzést. De például a béklyónál nem érzem ennek szükségét, hogy ismétl?djön.
Egy kicsit öncélúnak érzem a versed, pedig vannak benne egészen jó képek, amiket érdemes lenne kibontani, és nem arra koncentrálni, hogy te mennyire fájsz.
Leírod a „kortüneted”, verssé tördelve, aztán azzal a mozdulattal be is fejezed a verset, bár az utolsó versszakot nem igazán értem, mit?l, hogyan, miért ez a váltás. Teljesen más hangulat, más üzenet, mintha önálló életet élne.
Pedig azaz utolsó két sora, akár lehetne egy ( új ) vers kezdete:
Tábortüzet gyújtottam a földön…
Együtt csodáltuk az égbe törekv? zsarátnokokat
