Szendrői Csaba : emberzengés

Nyomtatás

az ember, ha elfáradt, mint egy molett k? a pöcökr?l legördül a homokba,

földet ér, legalább egy holdnyit, és bambán, mint a kiégett bohóc

újabb csíkot hasít a koponyáján, hogy az agy,

                mint egy bolyhos keszty?

lassan körbevonja a dolgos anyagot,

–          megmérgeztelek     –  konstatálja

és lám, semmi meleg, csak a t?z ég, gémberedett fák recsegnek a lukban,

minden tartalmaz, mint mogyorót, istent is nyomokban.

csak én, a kövér k? alszom ismeretlen tekintetek kereszttüzében,

(reccsen egy nagyot a t?z is éppen)

a puszta létezés, hogy evakuált lélekkel,

egy cikázó sorban,  eleve hibásan legyártatott selejtes darab,

várok egy értelmetlen reklamációra:

ahogy az ingyen semmiségre, anyám szenvedése.

kudarcok g?zölg? levén taposni,

puhán, angyali mosollyal:

mert k? vagyok, nekem nem fáj.

most tényleg csak test lettem,

hengerek, gömb,

csak egy pillanatra voltam könny?,

pont két szívverésközt elbújva

láttam, ahogy lehanyatlom arccal a földre,

annyira szánalmas az anyag,

–          rettenetesen szánalmas    – a fülembe búgta

 ott a hátsó szobából végre el?merészkedett köntösébe Óciás,

és egyetlen, lomha mozdulattal, rám húzta a homokot.

nem is gondolkodott…