Elcsendesülve várod
azt a pillanatnyi lobbanást,
vad-szélben vágtázást,
az érzést, hogy
megkérgesedett szívedről
lehull az elátkozott idő(d) csendje.
De hiába a kitárulkozás,
– kalitka nélküli rabmadár –
lelked mélyében
hangtalan szakad
a fércelt álomvilág.
A lent már nem otthonod,
a fent messzi, fénytelen út.
árnyékba búvó
rögök vesznek körül.
Valahol, a kifakult égbolt
magányos felhőjén
most súlytalanul lebegsz.
örülsz, hogy élsz.
(bennem)
Csend mossa fáradt arcod,
a test rongyos álca rajtad,
békétlen szíved bordáid
alatt tombol. Feszít a kín,
vergődik benned a félelem, mert
tudod – csak hinni nem akarod –
a káprázat onnan már érinthetetlen…
– katarzis,
beteljesülés,
fájdalom,
magány,
rozsdás sínek,
jéghideg végállomás,
halál –
árnyékba születtél vissza,
emlékeid fekete-fehérek,
fénytelen arcok rejtekében
kutatod menedéked…
Az angyalok is bűnbe esnek…
( súgod )
– szárnyaid a szögről leakasztod –
A világ átrajzolódik körülötted,
visszazuhanva az idő kék-tömbjébe
lelked az ég kínpadjára cipeled.
(ma újra temetlek)
– a rögök egyre nagyobbak,
dacos hegyekké tornyosulnak,
hisz harminctavasznyi hiánya vagy a földnek,
éhes koldusa pokolnak és mennynek –