A baj akkor kezdődött, mikor reggel a két liba nem volt ott. Hát mégse hagyhatta Aladár, hogy ha már fizetett, akkor csak úgy, éhen maradjanak a rajkók.
Az első gondolatom, mikor tollat ragadtam, az volt: ha ezt leírom, akkor bizony sürgősen megváltoztatom a helyszín nevét. Lehet, hogy olvasni sem tud a történetem főszereplője, de ha magára ismerne, akkor biztosan úgy járnék, mint az a szerencsétlen élőlény, aki megjárta a vele való találkozást.
Szóval, ez az egész valahol a magyar-román határ közelében kezdődött. Lássuk csak… Legyen a helység neve, mondjuk, Madárlak. Már csak azért is, mert az a szerencsétlen élőlény a madarak családjába tartozott.
Olyan hely volt ez, ahol az embereknek a munkanélküliség gondjaival, és az ezzel járó problémákkal gyakran szembe kellett nézni. Mindenki azért megpróbálta fenntartani magát. Ki szegényesen gazdálkodott, ki nagyobb lábon élt, s volt olyan is, aki csak egyszerűen lopott. Bizony, lopott! Aztán, ha valami balul ütött ki, akkor egy kis ingyenétel, és pár lassúnak múló hónap társaságában kártyázta el az idejét valahol Nagyvárad rácsos ablakai mögött.
Egészen meleg szél fújt azon az estén, mikor a főhősünk, mondjuk, nevezzük… Hogy is legyen, hogy nehogy magára ismerjen… Akkor legyen ő Madár Aladár. Már csak azért is mert, ő volt az a gyanúsított, aki a Mariska néni libáit ellopta. Pontosabban két gúnárt. Már délután kinézte magának, aztán mikor az este csak úgy lappangva engedett fényt a teste köré, megjelent Aladár. Bemászva a kis udvarba, a hóna alá csapott két libát és ment is hazafele, ahol a rajkók már éhesen verték a gübős tányér közepét.
„Mégis, milyen férfi az, aki nem látja el a famíliárét?” Ki így, ki úgy, ki meg amúgy, mint Aladár. Hazavitte, majd az asszony megkopasztotta a libákat, így azok nem is gágogtak többet. Már szinte a fazékban főttek, mimkor megjelent a rendőrség.
Próbálta tagadni a libák származását — hogy ezek csak úgy átszálltak a határon túlról, vagy ha nem is onnan, akkor valami bukott angyalok, kik libák lettek —, de nem volt kibúvó. Mariska az ablakból tisztán látta, ahogy bemászott a gazember, és már szólt is a szomszédba, hogy telefonáljanak a rendőrnek, mert elvitték a két gúnárt. Mivel a libák még megvoltak, igaz, nem éppen olyan elevenen, mint ahogy Mariska néni zárta be őket, ezért csak egy kisebb pénzbírságot állapítottak meg a törvény emberei. A libákat pedig visszajutatták, még akkor éjjel a jogos tulajdonoshoz. Ott aztán kamrába kerültek, s akár a szárítani való zoknit, felakasztotta a mama a kamara ablaka mellé. Eddig még nem is volt olyan nagy a baj, mert mindennapi volt az ilyenfajta lopás.
A baj akkor kezdődött, mikor reggel a két liba nem volt ott. Hát mégse hagyhatta Aladár, ha már fizetett, akkor csak úgy, éhen maradjanak a rajkók. Hóna alá csapott egyet a sok közül, azt hiszem azt, amelyik a legközelebb ült hozzá, majd a kis kamaraablakon benyomta, mert ott egy egészséges ember nem fért volna be. A kis puró kiadta a két lepucolt libát. Na meg egy liter vörösbort is. Persze, az csak valami gyenge minőségű munkásbor volt, de Aladárnak nagyon megfelelt a libamáj mellé. Volt is ott olyan dínomdánom, hogy mikor másodjára jött a colos, akkor már a csontokat sem lehetett találni. Csak úgy dűtötte a kifele feszülő pocakját Aladár. S büszkén mondta, hogy:
— Én bizony itthun olvasottam a bibliát. (Mert volt egy biblia a házban, melyet még az egyházhoz érkezett holland segélyből kapott.)
Jegyzőkönyvbe vették a vallomását, és alá is íratták volna vele, ha… Ha tudott volna írni. De a rendőrnek nem tűnt fel, hogy esetlegesen, aki nem tud írni, az olvasni sem tud. Egy pillanatra megijedt, mikor elböfögte magát a rendőr előtt, s egy kicsit borszagú lett a levegő. De ez csak olyan ijedség volt, mint régen, mikor még iskolába járt és a tanító néni azzal fenyegette, hogy „Ha nem leszel jó gyerek, Aladár, akkor nem engedem, hogy mesét olvass.” Tehát az alibi megvolt, Aladár olvasott, a libák meg, ki tudja, hova repültek. Tán vissza a határon túlra.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.04. @ 15:12 :: Thököly Vajk