Vandra Attila : Szidi a siratófalnál

Életem legförtelmesebb napja volt, amilyenhez hasonlót még ellenségemnek se kívánok…

 

 

Életem legförtelmesebb napja volt, amilyenhez hasonlót még ellenségemnek se kívánok. F?leg, mert képes hasonlót kívánni nekem, s soha se lehet tudni, az ilyen mikor teljesedik be. Pont ma jártam meg, egyik kívánságom beteljesedett. Pechemre.

Már hétközben gyanakodva nézegettem az eget. Sajnos nem ígért semmi rosszat. Aztán egyik nap a rádióból megszólalt a meteorológiai jelentés. Hétf?t?l rossz id?. Késik – lombozódtam le – mint a népdalban a falióra[1]. Én meg cipelhetek… No, azért ne panaszkodjak – próbáltam vigasztalni magam – mert három hétvégén is esett az es?… Akkor még nem tudtam, mi vár rám.

Nem idézem, mit gondoltam, amikor A Garcsinvögy fele vettük az utunkat. Úúúúútálom azt a poros, gödrös, hosszú, unalmas erdészútat. Jó-jó, igaz, a Zajzon völgyében se jobb az út. Egyetlen biztató az volt, hogy a szokottnál kevesebb volt a cipelnivaló. Bár a lelkemben ett?l valamiért elült a gyanakvás, melyet semmilyen észérvek nem tudtak elhessegetni. Ám abból még sohase származott jó, ha az eszemre, és nem az érzékeny lelkemre hallgattam. Most is igaza lett…

Amikor balra megláttam azt a vadvizek szántotta meredélyt, mely a Rencére vezet, lecövekeltem. Én azon fel nem megyek! Mi vagyok én, serpa?[2] Nagy szemeket meresztettem, amikor nem is er?ltették. Felvették a hátizsákjaikat, s azt mondták:

– Te itt maradsz, amíg jövünk!

Szóhoz se jutottam a meglepetést?l. Mire észbe kaptam, már elt?ntek a fák között. Itt hagyni engem az erd? közepén e-gye-dü-ül!! Emberek ezek? Itt hagyni engem, ki csak a hónap végén töltöm a három évet itt, a Brassó környéki erd? közepén. Amelyet nem tudom, miért nem neveznek ?serd?nek! Hiszen Brassó világszerte elhíresült a medvékr?l! Még a Kapu utcán[3] is láttak már medvét, hát még itt a vadonban, hol még a madár se jár! Segítségért is hiába kiáltok, akárcsak Jancsi és Juliska… Juujj! Én még kenyérmorzsát se szórtam el! Igaz, az úgyis hiábavaló lett volna. A Grimm mesében is felcsipegették a madarak. A büdös dögök! Most is olyan zajt csapnak, hogy bedugul a füled. Még hogy tavasz van és szerelmesek! Tartsák meg maguknak az érzelmeiket, mit kérkednek vele! Mert az én érzelmeimmel nem tör?dik senki! Itt hagytak egyedül, az erd?ben. És én félek. A medvékt?l!

Akkor már a szagukat is érezni véltem. Kiderült, nem is alaptalanul. A szél irányába pillantva valami feketét pillantottam meg a földön. Olyasmit, aminek jobb házakban nem illik leírni a nevét. Másoknál becézni illik. Ett?l szalonképesebb lesz. S aminek kakici szagán is átütött az átható medveszag. Aztán megpillantottam egy kisebb csomót is, néhány méterrel arrébb… Ezek itt rendszeresen eljárnak!

Nem mertem kiabálni félelmemben. Ezek az embertelen alakok, akik úgy itt hagytak, mint kutya a… (túúúdom, tudom, nem illik kimondani…) úgyse hallanák meg. Hogy törnék össze legdrágább tulajdonukat! A további kívánságaimat nem idézem. Hátha 18 éven aluliak is olvassák. Aki nagyon kíváncsi, olvassa el Françoise Vilon versét, “Bohóhás ballada a kocsmárosokról.” Az itt a 7toronyban is megjelent, tehát szalonképes.

http://www.7torony.hu/content.php?c=30624

Szóval valami olyasmit.

Pedig nem is a brummogó medvékt?l kellett volna félnem. Erre már akkor rájöttem, amikor azt a barna arcú alakot megláttam. Nem medvebarna volt. Inkább kreol és két lábon járt. Amikor körbejárt, körbe-körbetekintve, elkapott a rettegés. Soha nem féltem ennyire. Kiderült, nem is alaptalanul. Felemelt egy husángot, s mire elvisítottam volna magam, már teljes er?vel meg is ütött. Akkor már nem érdekelt, hogy ezek a felel?tlenek, akik itt hagytak, nem hallják. Visítottam, ahogy torkomon kifért a legszopránabb hangon, ami t?lem kitelt. 

– Megütöttek! Kiverték a szemem! Segítség! Ki akarnak rabolni! Segítsééég!

Ha ?k nem is, de hátha valaki, arra vet?d? kiránduló meghallja. Hiába.

Visítás közben behunytam a szemem, s vártam a következ? ütést. Nem jött. Ehelyett azt éreztem, hogy az alak behajolt a pozdorjává törött hátsó ablakomon, s kinyitotta az els? ajtómat. Els? dolga volt lenyitni az irattartót. Kihányt bel?le mindent. Na, gondoltam, búcsúzhatok Andreától. Szerettem azt a n?t, pedig elég monoton hangon szokta mondani: “A második utcán fordulj balra.“ Meg azt, hogy: “Túl gyorsan mész!” Ey valahogy biztonságot adott. Elmarad eztután az is, hogy “Kuss!” a sof?rülésr?l. Meg a pilótaülésr?l, hogy “Süket vagy? Megint büntetést akarsz fizetni?” Erre általában újabb “Kuss!” következett, meg hogy “Andrea b?ven elég!”

Erre a gondolatra, hogy Andreát is elvesztem, még hangosabban visítottam. A tolvaj, nem tudhatta, hogy azok a felel?tlenek, akik itt hagytak védtelenül az erd? közepén, martalékul a kétlábú vadállatoknak mennyire lehetnek távol, így kapkodni kezdett. Így, nemhogy Andreát nem találta meg, de még a pendriveot se, amelyr?l a zene szól útközben, pedig az szem el?tt volt. Vagy azt se tudta, mi az a pendrive. Még a hátsó ülést is el?rángatta, ott is rendetlenített, de végül üres kézzel eredt futásnak. Pancser! Én viszont maradtam a betört ablakommal.

Pityeregve, b?ntudatosan és berekedve vártam a gazdáimat. Már egy hangot se bírtam kiadni. Hogy miért van b?ntudatom? Hát mert sajátszájúlag hoztam magamra a bajt. Én kívántam, hogy “Bárcsak törnék össze legdrágább tulajdonukat!” Hát igen, a házat leszámítva tényleg én vagyok a legdrágább tulajdonuk… Túúúdom, tudom, a legdrágábbat nemcsak pénzben lehet érteni, és ott vannak a feln?tteik. Mert már nem gyerekek. Csakhogy azok nem a tulajdonuk…

– Na, gyertek csak vissza, odamondok én nektek! – fogadkoztam, de hát én egy érzékeny autó vagyok. Amikor megláttam, hogyan szakad meg a lelke a gazdámnak, amint meglátta, milyen állapotban vagyok, megsajnáltam. Meglágyult a lelkem, mekkora szívfájdalommal szedegeti ki az üvegcserepeket az ülésemr?l. Nem döftem még egy t?rt a szívébe. Csak annyit mondtam:

– Vigyázz, az els? ülésen van még szilánk. Nehogy beleülj! – Azt hiszem, nem értette. Nem tud autóul. De azt hiszem, érezte. Mi szeretjük egymást nagyon. ?, és én, a második felesége.

 

http://www.7torony.hu/image.php?u=1252&file=szidifeltorve.jpg&size=640

 

 

[1] Szombat este, mikor hazamentem,

Feleségem nagy bánatban leltem,

Volt nálunk egy régi falióra,

Ráesett az öreg anyósomra,

Aki aztán be is krepált nyomban.

 

Asszony, asszony, nem hallgatsz a szóra,

Mindig mondtam, késik ez az óra,

Mindig mondtam, csináltassuk jóra,

Sokat késik ez a vacak óra,

Kés?n esett rá az anyósomra.

 

[2] Nepáli teherhordó. ?k cipelik a Himalájára mászó alpinisták holmiját.

[3] A brassói korzó

 

Legutóbbi módosítás: 2011.05.18. @ 11:00 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 757 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.