7.
Harmadik gimnáziumba járt már Péter, amikor valami váratlan dolog történt. Rendszeresen jártak klubokba hétvégenként. Közelgett március 15. Egy csoport elhatározta, hogy nem a megszokott módon fogják megünnepelni.
— Péter! Ne gyere el a találkozóra – óvta volna Marika. — Ha véletlenül bajod esne, nem bocsátanám meg magamnak. Tudod, hogy mire készülnek a többiek. Biztosan lesz rendőrség és minden, ha elkapnak és bevisznek, apád sem fok kimosni. Sőt pont ő lesz azon, hogy minél jobban büntessenek meg. Nem hiányzik most ez neked. Végtére is úgy, ahogy most jól megvagy vele.
— Nem gondolod komolyan, hogy hagylak nélkülem elmenni? Nem félek se az apámtól, sem a rendőröktől. A legkevésbé meg attól, hogy mernek velem valamit tenni, ha melletted leszek, megvédhetlek.
— Te egy álomvilágban élsz. Ez most komoly. Tudod mit? Én sem megyek el. Számítanak rám, tudom, de csinálják meg nélkülem.
Így aztán egyikük sem volt ott, barátoktól és ismerősöktől hallották meg a történteket. A fiatalok először a Petőfi szobornál, majd a Múzeum-kertben tüntettek. Ezután a Várba akartak felmenni, de a rendőrség már készenlétben állt. Páran mégis feljutottak a Mátyás-templomhoz, de ott hamar feloszlatták az összegyűlt csoportot. Sok fiatalt bevittek a rendőrségre, és sokan kerültek kórházba is a rendőri brutalitásnak köszönhetően. Az újságokban és a televízióban csupán pár perces riport volt látható. Felforgató zavargásról beszéltek és közölték, hogy a főszervezőket elfogták és eljárást indítanak ellenük.
— Képzeld, Tamást meg az Ildit elkapták és bevitték — újságolta Marika Péternek. — Tamást még benntartották, hiába mentek érte a szülei. Ildit kiengedték, borzalmasan néz ki. Az egész arca tele van véraláfutással. Azt mondta, hogy ne tudjam meg, min ment keresztül. Már amikor a tüntetést kezdték feloszlatni, akkor is gumibotot használtak a rendőrök, és bent az őrszobán meg is pofozták. Mi lesz még itt?
— Semmi! Ne reménykedj semmiben. Sajnos ők az erősebbek. Az apám tombol és megtiltotta, hogy a hétvégén elmenjek veled bárhova is. Nem tudunk semmit megváltoztatni. Ahogy a Szózatban is benne van, itt élned, halnod kell. Lehet, hogy gyávának fogsz nevezni, de jobb, hogy nem mentünk el. Csak jól elvertek volna minket.
— Nem nevezlek gyávának. Igazad van, sajnos. Tamás karrierjének vége. Jó, ha egyáltalán eljut az érettségiig, utána mehet havat lapátolni. Egyetemre biztosan nem fog bejutni. Felvesznek helyette valami kis vietnámit, vagy palesztin harcost. Ezért is mentek ki sokan tüntetni, hogy a magyar egyetemekre elsősorban magyar fiatalokat vegyenek fel.
— Ez van, és ha nem tetszik, még ki se mehetünk innét. Demokrácia? Apám féle. Szerinte ez így van rendjén, mert, ha a polgárnak túl sokat megengednek, azzal visszaél, és az anarchiához vezet. Nem lehet vele ezen vitatkozni, neki egyéni látásmódja van. Megkérdeztem tőle, miért nem fiatalítják a pártot. Miért csak hatvan—hetven éves emberek vannak vezető posztokon? Tudod mit felelt? Azt mondta, a fiataloknak nincs elég tapasztalatuk, hogy vezető posztokat töltsenek be. Kérdem: hogyan bizonyítson valaki, ha nem engedik még a vezetés közelébe sem?
Még sokáig beszélgettek, aztán, mivel másnap is nap volt, korán kellett felkelniük, elbúcsúztak.
Reggel Marikát az igazgató magához hivatta. Az irodában két idegen férfi várta.
— Foglaljon helyet kisasszony — bizalmaskodott vele az egyik. — Szeretnénk kérdéseket feltenni önnek, pár diáktársával kapcsolatban.
— Köteles vagyok az ön kérdéseire válaszolni?
— Természetesen nem! De megkérdezem: kötelesek vagyunk magának ebben a gimnáziumban továbbtanulási lehetőséget biztosítani? Van más gimnázium is, de nem is muszáj mindenkinek érettségiznie.
Marika próbálta visszafogni magát, tudta sarokba szorították. Amikor délután találkoztak, az egészet elmesélte Péternek.
— Mocskos disznók. Mindenkit zsarolnak, hogy úgy ugráljon, ahogy azt ők megkívánják.
*
Zsoltot nagyon felidegesítették a csehszlovák események. Közvetve érintette, mivel éjjel—nappal küldte a jelentéseit a főnökeinek, de azok vagy nem értékelték kellőképpen, vagy más szempontok alapján hozták a döntéseiket. Miután a „Prágai tavasz” elbukott, visszarendelték Washingtonba.
— Nem megyek én vissza. Eszem ágában sincs. Ezek azt hiszik, mindenki hülye. Itt lett volna végre az alkalom, hogy a nyugati világ megmutassa az orosznak és szövetségeseinek, hogy mindennek van határa. Itt toporgott Nyugat-Németországban a sok fejes és semmit sem tettek. Ugyanúgy hagyták az egészet letiporni, mint ötvenhatban nálunk.
— Zsolt, tudom, mi játszódik le benned, de nem érdemes szembefordulnod. Apró csavar vagy egy hatalmas gépezetben. Tőled csak jelentéseket, elemzéseket várnak el. Döntési jogod, beleszólásod nincs semmibe. Nem érdemes ezért otthagyni a jól fizető állásodat. Túl komolyan veszed az egészet, ez a te bajod. Miért nem tudod úgy csinálni, mint egy gyári munkás vagy alkalmazott az ő helyén?
— Alkalmazott vagyok én így is, úgy is. Tudom, a hiba bennem van. Mindig úgy érzem, át vagyok verve, és ha csak engem vernének át, túl is tenném magamat. De egy fél kontinenst vernek át.
Három év telt el a Prágai tavasz után, amikor Zsolt ismét Münchenbe vetődött.
— Hallottad, mit csináltak a fiatalok Pesten március 15-én? – kérdezte tőle Gáspár doktor.
— Hallottam hát! Nincs mit kommentálni. Esélytelenek voltak eleve. Szerencsére nem lettek áldozatok. Pár fiatalt biztosan jól elpáholtak és egy életre tönkretettek. Ennyi. Semmi értelme nem volt.
— Miért mondod azt, hogy semmi értelme nem volt? Kimentek tüntetni, és ismét bizonyságot tettek amellett, hogy van igény változásra, csak segítség kellene a másik tábor részéről.
— Te tényleg ilyen naiv vagy? Mondjuk, Amerika és Nyugat-Európa beavatkozik itt, vagy ott. Tisztában kell lenned azzal, hogy ez mit eredményezne. Az orosz nem nyelné le a békát, ahogy nem nyelte le Vietnámban sem. Kelet-Európát nem hagyná csak úgy kicsavarni a kezei közül. Ebből sokkal nagyobb konfliktus lenne, mint ahogy azt te gondolod. Talán kirobbanna a világháború. Egyik fél sem akarja ezt. Sem az orosz, sem az amerikai. Az orosz talán hajlandó lenne erre, de félelme, hogy mi van olyankor, ha a csatlós államok, akik eddig nagy „testvérnek” tartották, a megmozduláskor ellene fordulnának.
— Te gondolod, hogy ez egyszer nem fog bekövetkezni? Egyszer biztosan megtörténik, és akkor remélem, össze is fog omlani ez az egész.
— Egyszer eljön az, amit te szeretnél, csak nem úgy, ahogy képzeled. Először magánál az oroszoknál kell, hogy elinduljon egy belső erjedés. Szerinted a németek miért vesztették el a második világháborút?
— Mert túlgyőzték magukat. Akkora területet nem bírtak már az ellenőrzésük alatt tartani, amekkorát elfoglaltak. Minden gyarmatosított országban a belső ellenállást nem tudták megtörni. Erre jött rá a nácik népszerűségvesztése és nem utolsó sorban a tábornokok egy részének lázadása. Ne felejtsed el, hogy Hitler ellen saját emberei kíséreltek meg merényletet.
— Gazsi, mind ez igaz. De akkor is az oroszokon állt az egész, bármit is mondasz. Aláírták a kölcsönös megnemtámadási egyezményt, amit aztán meg is szegtek a németek. Azt a háborút a „téltábornok” nyerte meg. Az oroszoknak nagyobb terepismerete is volt, jobban is bírták a hideget, arra készültek fel. Katonai szempontból, ha nézed, semmi más nem történt, mint az, amit már mondtam. Az oroszra is ezt kellene rákényszeríteni. Nem tudná ennyi országban tartani magát, ha ott ellenük fordulnának, megkapnák a támogatást elnyomóik ellen, úgy anyagilag, mint fizikailag.
— Hagyjuk abba ezt a vitát, Zsolt. Ha rám hallgatsz, akkor visszamész, és nem törődsz a politikával. Ahogy már mondtam, te csak egy apró csavar vagy a gépezetben. Próbálj meg úgy is élni.
Zsolt sokáig mérlegelt, de valószínű Gáspár doki „kioktató” beszéde is hatással volt rá. Végül is visszautazott az Államokba. Ám alig fél év után kérte a leszerelését. A szolgálataiért kapott pénzt átutaltatta egy müncheni bankba és visszatért Németországba. Előzőleg az egészet lelevelezte Gáspár dokival, aki, amiben tudott, segítette. Elintézett neki olcsó lakást és kinézett egy régi lerobbant éttermet, amit aztán kis befektetéssel újra tudott indítani.
— Zsolt. Meddig akarod ezt csinálni? Mert be fog indulni, hiszen az olimpiai játékok sok embert csábítanak Münchenbe. Meg tudsz élni belőle később is, ha nem is túl jól, de éhen nem halsz. Gondoltál arra, hogy meg kellene nősülnöd?
— Bagoly mondja a verébnek! Te miért nem teszed ugyanezt, miért nekem mondod?
— Én már úton vagyok. Az év végén lesz az esküvőnk.
— Ejha! És ki az ara? Valami kis csinos asszisztensnő? Talán magyar is?
— Házinyúlra nem szoktak lőni. Nem az én asszisztensem és nem is magyar. Belga származású, már hosszabb ideje itt él Münchenben. Orvosnak tanult, de nem fejezte be. Véletlenül ismertem meg egy társaságban.
— Akkor hadd gratuláljak már előre. Gondolom, az esküvőre meghívtok.
— Nem csak meg vagy hívva, hanem a lokálodban szeretnénk tartani az ünnepi vacsorát.
— Akkor tekintsd úgy, hogy az lesz az én nászajándékom.
*
Péter lázasan készült az érettségire. Szinte az utolsó pillanatban döntötte el, hogy melyik egyetemre adja be a jelentkezését. Ebben Marikának is nagy szerepe volt. Nem érdekelte semmi más igazán, mint a biológia meg a kémia és a matematika.
— Ezekbe a tantárgyakba szerencsére nem lehet belemagyarázni ideológiát. Itt törvények vannak — mondta egyszer egy baráti körben.
Szülei nem nagyon kérdezgették, hogy mégis mi az elhatározása. Apja, mint mindig, most is csak arra figyelmeztette, hogy a szerinte nem megfelelő körökbe ne járjon, mégse volt fogalma, hogy kedves fia merre is kószál, hol, kivel ismerkedik. A „fejtágítós beszélgetés” óta, ahol a tulajdon felesége hívta fel a figyelmét apai kötelességeire, még annyit sem foglalkozott Péterrel, mint régen. Kicsúszott kezéből az irányítása.
A lányt, akivel járt, előzőleg „lekáderezte”. Nem nagyon volt elragadtatva, mert egyszerű emberek, akiknek „politikai beállítottságát” sem tudta teljesen feltérképeztetni. Tudta, a fiatalok ott voltak Prágában, amikor kitört a forradalom, és noha az ő segítségükkel tért haza Péter, örök szálka maradt a szemében, hogy Péter nem volt hajlandó a készített képeket neki átadni, vagy megsemmisíteni. Ám úgy gondolta, nem avatkozik be, amíg kedves fia nem keveredik bele valami nagy slamasztikába. Marika szerint, ha bele is keveredik bármibe, akkor is hagyta volna, hogy bűnhődjön meg, ha ilyen ballépésre adta a fejét.
Egy nap aztán váratlanul behivatta Pétert magához.
— Mondd csak fiam, mi a helyzet a továbbtanulásoddal?
— Mi lenne? Beadtam a jelentkezésem az orvosira és várom az értesítést, a felvételi vizsgák idejéről.
— Mondhattad volna előbb is, hogy beszóljak a tanszékre.
— Miért kéne, hogy beavatkozzál? A felvételin vagy megfelelek, vagy sem. Nem kérek protekciót. Esetleg annyit szólhatsz, hogyha egy mód van rá, akkor idén a magyar diákokat vegyék fel többségben és ne a külföldieket.
— A külföldi ösztöndíjasok nem foglalják el a magyar diákok helyeit. Ez egy fantazmagória, amivel lázítani akarnak titeket. Nem érdemes ezt a maszlagot elhinned, mert nem igaz.
— Jó, nem mondtam semmit. Viszont akkor azt mondd meg, szerinted rendben van az, hogy valakit azért, mert tavaly kiment tüntetni, ami nem is volt tüntetés, csak valami más, mint amit az állam eddig megszokott, kizárják az érettségiről, elviszik Baracskára, ami nem javító—nevelő, hanem börtön, és utána sorkatonai szolgálatra osztják be, hogy véletlenül se tudjon se felvételizni, se később egyetemre menni.
— Ezt most miért mondod? Minden rendszerben, aki nem azt teszi, amit az állam elvár tőle, hanem kritizálja annak törvényeit, másokat is befolyásolni próbál, azokat büntetik. Tehát ezen nincs mit számon kérni. Jut eszembe. Neked is sorozásra kell menni természetesen, hiszen most leszel tizennyolc. Ott majd intézkedem, hogy az évfolyamok közti szünetekben teljesíthesd a katonai szolgálatot.
— Ha ennyire nagyvonalú vagy, miért nem azt intézed el, hogy csak az egyetem után kelljen bevonulnom? Nagyobb hasznomat vennék, mint kész orvos.
— Megpróbálom. Miben lehetek még a segítségedre?
— Nekem semmiben. De beszólhatnál az elvtársaidnak, hogyha egy mód van rá, a barátnőmet hagyják békében. Ne próbálják mindenfélébe beszervezni, és főleg ne próbálják meg rávenni zsarolásokkal, hogy a barátai ellen bármit is mondjon. Nagyon remélem, hogy a tavalyi események miatt nem lesz problémája az egyetemi felvételinél.
— Hova akar felvételizni? — kérdezte Kővári kissé idegesen.
— Pszichológus szeretne lenni. Én úgy tudom, ez is az orvosi egyetemen van. Ha nem fogják elsőre felvenni, akkor tudom, hogy benne van a kezük az elvtársaidnak.
— Rendben van, akkor majd szólok az ő érdekében is. De vannak nekem is főnökeim.
— Neked főnökeid? Nem nagyon hiszem, hogyha te valahova beszólsz, vagy leszólsz, nem csinálnák meg lóhalálban azt, amit kértél. Kővári Ernő elvtárs, a szürke eminenciás. Sok mindent tud sok emberről, és sokan nem szeretik, ha ezekkel akkor „zaklatják” őket amikor nem kéne.
— Péter! Végeztünk. Erről már nem vagyok hajlandó tovább beszélgetni veled.
— Köszönöm az „audenciát”, papa.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Avi Ben Giora.
