Öcsi egy pékségben sajátította el a szakma fogásait. A bátyja hozta őt be a munkába, mivel Öcsi csak úgy kallódott. A nyolc osztályt jó eredménnyel végezte el és mehetett volna tovább is tanulni, ha lettek volna ezzel kapcsolatban „életrevaló” elképzelései. A szülök nem voltak tehetős, tanult emberek és mindenképpen valami kétkezi szakmára akarták adni. Így Öcsi először egy szakmunkásképző intézet tanulója lett. A karrierje nem is tartott sokáig miután a szakmai gyakorlaton sorra veszett össze a szakikkal. Nem volt hajlandó kijárogatni a szomszéd közértbe a mestereknek reggeliért, sem a déli sör meg kisüsti adagjukat becsempészni. Mikor egyszer „reszelőzsirért” meg „kanyarfuróért” menesztették a szerszám osztályra, odavágta a felszerelését a tanulmányi felelősnek.
– Apuskám, én szakmát akarok tanulni, nem a szakik kapcarongya lenni. Csinálja, aki akarja, én befejeztem.
Otthon a szülei kétségbe voltak esve, hogy most mi lesz.
– Fiam, ez nem megy csak úgy. Az öreg szakik féltik, amit tudnak, nem szívesen osztják meg azt a fiatalokkal. Régen is úgy volt ám, hogy az inas az mindenes volt, és ha valamelyik mesternek a kegyeibe férkőzött, akkor az elkezdett vele foglalkozni és betanította egy–két szakmai fortélyra. Nem kellett volna ilyen nagy hangon szemtelenül odaverni mindent.
– Én alázkodjak meg a szakiknak? Azt már nem! Eleve az lenne a kötelességük, hogy tanítsanak minket, ne csicskásként használjanak. Ezt persze tudják ők is, de csinálhatják, ha még a brigádvezető is nekik ad igazat.
A hazaérkező Józsi, a bátyja tett pontot a vitára.
– Mit kell ebből gondot csinálni? Mindig keresnek segédet, tanulót pékségekbe. Behozom Öcsit magunkhoz. Ha más nem, majd én tanítom a szakmára. Elvégre már megvan a mestervizsgám.
Így került Öcsi a pékségbe. Az elején nem nagyon tetszett a munka. Nagy meleg, ide–oda futkosni, a mesterek keze alá dolgozni, a kész kenyereket a kocsikra rendezni és minden segédmunka az ő nyakába szakadt. Lassanként aztán megszokta és meg is kedvelte. Ez a „kiképzés” aztán hamarosan véget ért, és kezdték beavatni a mesterség rejtettebb titkaiba, kezdve a dagasztástól egészen a sütésig. Mivel jó eszű, ügyes kezű gyerek volt, hamar elsajátította a dolgokat és két év után sütőmester lett. Nem nagyon szerette a nagy meleget és főleg azt, ha a főnökei rámásztak és mindenféle extra munkákat osztottak ki rá.
– Miért mindennel engem találnak meg? – panaszkodott Józsinak. – Beszéljél már a főnökkel, hogy két kemencét úgyis én tömők. Elég munka az nekem. Az extrákat bízza másra.
– Őcsi! Sajnos ez nem privát cég. Állami munkahely és a főnök szava az szent. Amit mond, azt kell csinálnod. Majd abbahagyja, ne idegeskedj ezen. Én is ezt csináltam évekig, aztán egy idő után magától abbahagyták.
– Mit, hogy évekig? Nem akarok én a faliújságra kerülni, mint a munka hőse! Pénzben nem látok többet a borítékban se így, se úgy.
– Ne legyen nagy a szád. Vagy utcára akarsz kerülni?
– Tudod mit? Rúgjanak ki? Van már bizonyítványom, hogy sütőmester vagyok. Nem gond egy kisiparoshoz beállnom. Talán az még többet is fizet.
– Te tudod, de én nem mennék el. Nemsokára úgyis átalakul a cég. Előbb–utóbb eladják a gyárat, akkor mindenki kivásárolhat majd egy részt magának. Akkor majd másképpen lesz minden.
Ahogy Józsi mondta, úgy is történt. A cég átalakult priváttá. Egy pár „tehetős” öreg mester összedobta a pénzt és megvásárolták az üzemet. Öcsinek nem volt annyi tartaléka, hogy ő is kivásároljon magának részt. A bátyja sem volt tehetős, de valamit be tudott adni, így részvényessé vált. A munka, az több lett, de a fizetés az ugyanúgy nem volt elég mindenre. Meg lehetett élni belőle, de egyről a kettőre nem igen jutottak azok, akik csak ebből gazdálkodtak. Öcsi továbbra is két kemencét nyomott, de a bátyja révén sikerült kiverekednie, hogy ezen kívül mást már nem tettek a nyakába. Így hajnaltájban, mikor már az utolsó kenyerek is kisültek, maradt ideje pihenni is. Nem azt csinálta, mint a többiek, hogy az öltözőben a „pihenés” hajnali nagy reggelivel és sörözéssel végződött, hanem kiállt a kapuba figyelni, hogyan rakják teherautókra a friss árut. Egyik nap két tizenévesre figyelt fel, egy fiú meg egy lány nézték, ahogy a kenyereket pakolják. Öcsi nem állta meg és megkérdezte a fiút, mit keresnek az utcán már hajnalban.
– Bácsi! Szegények vagyunk, és így reggelente próbálunk valamit összeszedni magunknak. Amíg az üzletek előtt hagyták az árut, mindig akadt valami, amit el tudtunk emelni. De most már egyre többen is vagyunk, meg nem is hagyják őrizetlenül az árut.
– Iskolába jártok még, ugye?
– Igen, de ha akad valami kis munka, akkor inkább odajárunk. Hivatalosan nem vállalhatunk munkát, mert nem töltöttük be a tizennégyet. Ki is használják ezt, mert soha sem az előre kialkudott napi pénzt kapjuk meg.
– Itt laktok valahol a közelben?
– Két utcára.
– Fogjátok ezt – két vekni kenyeret nyújtott át nekik –, aztán majd talán munka is lesz.
Ezután szinte naponta ott állt hajnalban a két gyerek a kenyéradagjáért. Vagy két hónap múlva az egyik kolléga észrevette, hogy Öcsi osztogatja a kenyeret, és ment jelenteni.
– Maga hajnalban saját zsebire kenyeret árul?
– Dehogy árulok én kenyeret. A napi selejt kétkilósból adok két gyereknek. Itt laknak két utcára és ez a reggelijük, meg talán az ebédjük is.
– Mit adakozik maga? Mi maga? Jótékonysági intézmény? Miért nem a sajátjából adakozik?
– Akarja, hogy kifizessem? Amúgy is selejtbe veszi ezeket, és prézlit csinálnak belőle, ha kiszáradt. Sajnálja azt két vekni kenyeret két gyerektől? Én tudom, mi az, szegénynek lenni. Maga is biztos volt melós csak alig egy éve, hogy ebben a közös kócerájban, amit az államtól szereztek meg, valakinek érzi magát. De ne vitatkozzunk ilyenen. Mondja, mennyit kér, heti hat selejt kenyérért?
– Amennyi rendesen az ára. Adsz 1200 forintot egy hétre, és el van kalapálva. A szocializmusban sem osztogatták ingyen a kenyeret, te meg most ingyen adod? Bolond vagy te teljesen.
– Nem vagyok én bolond egy cseppet sem. Akkor nem osztottak semmit sem ingyen, de volt is mit enniük az embereknek. Ne gondolja, hogy visszasírom azt az időt, de ennyi szegény ember nem is volt. És munka is volt. Ma mi van? Se munka, se semmi. Ha meg akad némi munka, akkor nem fizetik meg. Maga egy vén uzsorás, aki a selejt kenyérért is pénz akar. Nincs magában egy csepp emberség sem. Fogja itt a pénze, és ne törődjön azzal, kinek adom a reggeli „retkest”.
Egy darabig nem is volt semmi gondja Öcsinek, mert azért szóvá tette a bátyjának az esetet.
– Öcsi! Ez még nem a te pékséged, hogy fűnek–fának osztogassad a kenyeret, ha még az selejt is. Ennek a dinkónak tulajdona itt többségben minden. Nekem hiába van benne pénzem, holnap kifizet és mehetek az utcára. Ez van. Elhiszem, hogy sajnálod ezeket a kölköket, de nem neked kellene róluk gondoskodni.
– Ha nem én, akkor holnap már ülnének valami nevelőotthonban lopásért. Te is nagyon jól tudod, hogy a szükség még a legbecsületesebb embert is bűnbe képes vinni. Az a disznó Póka meg ugyanazt csinálja, mint régen. Akkor is ő volt az, aki buzgón jelentgette a párttitkárnak, ha valamit látott, hallott. Akkor sem kapott érte semmit, most sem kaphat pár vállonveregetésnél többet.
– Ezek már csak ilyenek. Nem tudod őket megváltoztatni. Szóval, ne akarj Caritas lenni. Neked sincs annyid, hogy adakozz.
Teltek az évek. A két gyerek lassanként elmaradozott. Öcsi is megnősült, családja lett és már nem is abban a pékségben dolgozott, hanem amikor a bátyja kinyitott, hozzá szegődött. Aztán egy nap egy húszéves forma fiatal állított be hozzájuk.
– Emlékezik még rám?
– Kihez van szerencsém? – kérdezte Öcsi.
– Maga adott nekem meg a húgomnak kenyeret reggelenként. Szeretném visszafizetni most, mert tudom, hogy akkor magának került az pénzébe.
– Ugyan már, felejtsed el az egészet. Segíteni tudtam és akartam, ennyi.
– És most tudna segíteni, ha kérném? Pék lettem én is és nincs munkám. Ha felfogadna, akkor tudnám törleszteni a régi számlát is.
– Nem én vagyok a tulaj, hanem a bátyám, de gyere ide holnap hajnalban, akkor megbeszélhetjük.
– Nem lehetne esetleg most beszélni már vele? Én már holnap szeretnék munkába állni. A húgom dolgozik, de most szülési szabadságon van és kell a pénz. Segítem őket, ahogy tudom.
– Megpróbáljuk akkor most.
Öcsi bement a bátyjához és elmondta az egész esetet.
– Mondd meg a fiúnak, fel van véve, holnap hajnalban jöhet. A mindennapi kenyerét meg fogja keresni magának is meg a testvérének is. Ennyivel segíthetünk nekik mi is.
Később kiderült, hogy a fiú abban a pékségben tanult, ahol Öcsi meg a bátyja is. Egészen addig dolgozott ott éhbérért, amíg valaki „alá nem tett” a tulajnak. Egy nap lehúzatták a redőnyt vele, mert adócsalást követett el. Nagy volt mindig is a konkurencia. Öcsiéknek egy konkurenssel kevesebb lett, és egy jó munkaerővel több.
A mindennapi kenyérre mindég szükség lesz, és azt valakiknek meg is kell csinálnia.
