Így, a délután közepe felé, vagy tán még azon is túl, Örzse egyetlen pillanat alatt döntött a szép, de veszélyes rövidebb út javára, vesztegetni való ideje nem volt, hogy – ahogy a párját a faluban jóindulatból nevezték -, “tripla tenyerű vállas bivaly”, munkája ne menjen kárba. Az idő pénz, vagy a pénz az idő? Dolgozni kell, hogy élhessünk, az is lehet, élni kell, hogy dolgozhassunk. Ilyesmi röpködött a fejében, amint nyolc órás munkaideje után, gyorsított iramban, mesteri rutinnal megejtett – nem összecsapott -, házimunkák egy részének elvégzése után, nekiindult a hegynek. Lent a falu alján, egy völgyből emelkedett a – ki tudja hány emberöltő alatt, szűk, kicsit sem biztonságos ösvénnyel járhatóvá tett – sziklafal. Úgy futott fel a kőfal oldalán, mint egy zerge, aztán a rövid tisztáson átvezető, keményre taposott ösvény terelte, a térdig érő fűből, az öreg fenyők, avarral és földre hullott tobozokkal kidíszített, mindig gyantaszagú földjére. Csak serényen, ahogy egy fiatal menyecske teszi!
Fél órás sietés után, a virágba borult, most teljesen hótalan havas, fennsíkjára lépett és kerítéstől kerítésig, már a borókabokrokat, kis túlzással a gombafejeket is ismerte a kaszálókon. Majdnem mindenki, valami jelképes, néhány oszlop és deszkadarabbal, inkább magának utat mutatóul, foghíjasan megjelölte és nem körbekerítette birtokát.
Közeledett. A tetőről már látta a patakot. A sziesztahelynek kijelölt, öreg fenyő mellett is elsietett, ami a hajnaltól estig tartó munkát, úgy egy órácskára megszakítani hivatott, árnyéknyújtó és falatozó is volt. Előbb a kaszapengést furcsállotta, aztán mikor lelátott a völgybe és az egész parcellát, minden irányban felmérte, meglepetten tapasztalta, hogy számításaival szemben, nem csak felboglyázva nincs a friss széna, de még a terület fele sincs lekaszálva.
Megállt és nézte “tripla tenyerű” urát, aki valamiért három suhintás után meg-megállt, bökdöste a füvet, nézegette, majd megint suhintott hármat, négyet és ismét vizsgálódott. Rendes körülmények között, egy teljes rendet levágott volna annyi idő alatt, míg leért, de most két métert sem haladt.
– Hát te Karcsi mit csinálsz?
– Neked is!
Válaszolta mogorván, vagy inkább bánatos szemekkel az éppen vizsgálódó Károly.
– Jól van na, szervusz.
Odalépett és munkától kiizzadt arcára cuppantott egy nagyot.
– Sok érdekeset láttam már, de percek óta figyellek és nem tudok rájönni mit csinálsz. Beteg vagy? Azt mondtad mire jövök terítesz, forgatsz, takarsz és boglyázol.
Rakhatjuk a szekeret!
– Másképp alakult.
– Miként másként?
– Elrepült, tudod, úgy elrepült…
– Mi repült el?
– Ott hátul el is temettem már…
– Micsodát? Mondd, miféle “vállas bivaly” vagy te, hogy mecseregsz, mint egy gyermek?
– Hadd el má’! Reggel, ahogy nekiláttam – nem tudom mit csinálhatott szegényke -, azt hiszem lapított, hogy majd csak elmegy az ellenség.
– Mit beszélsz?
– Tudod, olyan kicsi volt, tán most hagyhatta el az anyja fészkét először egy kis világnézőbe, hogy nekikészüljön, aztán én kaszáltam.
– Persze, hogy kaszáltál, azért jöttél.
– És ő repült…
– Mondd Karcsi, rosszul vagy? Vizet hozzak, ennél? Hagyd az egész kaszálást, hozom a szekeret, láttam odaraktad az árnyákba, hogy a lovak is hűsöljenek, megyünk haza!
– Semmi bajom, csak fáj a lelkem.
– Micsodád fáj? Ilyent még sosem mondtál. Azt, hogy jószívű vagy tudtam, de mondd el már végre, mi történt!
– Tudod, az a kisnyúl – nem hiszem, hogy egy hónaposnál idősebb lehetett -, csak ült, én meg húztam a kaszát, nem vettem észre.
– Mit, a nyulat? Azt nem lehet nem észrevenni, elrohan!
– Ez, most nem rohant el. Annyit láttam, hogy repül valami, ami nagyobb mint egy lepke, de nagyon hasonló. Aztán lenyúltam a fűbe, a kaszát hegyével belevágtam a földbe.
– Ne tedd tönkre a szerszámot, nincs pénzünk állandóan újat venni!
– Hadd el te! Én háromszor is megkalapáltam ma már.
– Annyiszor nem kell!
– Ma annyiszor kalapáltam. Láttam hová esett, odarohantam, felkaptam fülestől. Még csillogott a szeme, nem is könnyezett, nem bánkódott, nem is rettegett, csak nézett velem szembe. Emlékszel, mikor kaptuk a Samu halálhírét, és nem tudtuk elfogadni? Már egy napja halott volt és még mindig azon évődtünk, hogy valamit tegyenek már az orvosok. Hát én megfogtam a nyuszi fejét és visszaraktam, de nem állott talpra. Aztán megvilágosodott, hogy ezt nem lehet visszacsinálni, már örökre ilyen kisnyúl marad. Még abajgattam egy cseppet, aztán látod oda, látod?
– Látom!
– Oda eltemettem.
– Ej, te világ tékozlója, miért pont…
Itt Örzse abbahagyta és nem folytatta a kérdést, ami az lett volna, hogy “miért nem nyúztad meg, jó lett volna vacsorára”, ehelyett mélyen a szemébe nézett, és
az korábban sosem látott, lecsorgó könnyek egyikét letörölve így folytatta.
– Miért eszed magad?
– Olyan kicsi volt, élhetett volna még.
Örzse nem firtatta, hogy otthon disznó, tinó vagy berbécs vágásakor, még sosem látta jajgatni. Az valahogy olyan természetes, mint a fenyők felett magasló
fenséges hegy.
– Hagyd el, megalszunk a kalyibában, a lovakat a Szűke barlang szájába bekötjük, reggel befejezzük, amit ma elkezdtél. Végül is, nem fut ki alólunk a világ, meg aztán
a “tripla tenyerű vállas bivalynak” is jár néha-néha egy kis lazítás.
Kivette a kezéből a kaszát, az oldalához simult és bár válláig sem ért, most ő volt az erősebb. Piroslott az arca és mosolyába beleégett, hogy “lám, kinek van még
ilyen jó ura”.
Majdnem sötét volt. Hátranézett, már alig látszott a fa alatti földpiszkálásból valami. Nyelt egyet és ő is sóhajtott egy búsulót a kisnyúlért.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.03. @ 09:26 :: Boér Péter Pál
