Azt emlékszem, hogy hasalt kiterítve,
vagy inas vállak szikkadt íve vitte,
vagy négy sarkára téglát kötve óvták
az esővíztől szálalt szénaboglyát,
a kender durvább szálaiból szőtték,
gyűrt sarkai a markot mégse törték,
a háza nép tehetett bele bármit,
bő öle nőtt, amikor takarmányt vitt,
a dolog sosem volt idegen tőle
s ha höveles babnak lett cipelője,
mint jó derékalj, megbékélve hagyta,
hogy terhe kedvvel mártózzon a Napba,
a telt idővel nem törődött többet,
csak várta, míg a szemek kipörögnek,
s ha úgy esett, elterelte a nyugtot,
friss rozskévéből nyújtotta a zsuppot,
meglibegtették, rázigálták százszor,
míg különvált a szem a szalmaszáltól,
és őszidőn, mint kit a lelke rávisz,
beigazult a gyümölcsfák alá is,
de akármilyen sűrűn akadt dolga,
úgy tevődte, hogy sohasem lett szolga,
a fagy gyötörte, nyárhő szítta párszor,
így tudott minden évszakváltozásról,
és mégis más volt, nem afféle szerszám,
mert ott lakott az istállógerendán.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.26. @ 15:34 :: Böröczki Mihály - Mityka
