(Török minaret Tetovóban)
Olvasom a biharnagybajomi temetőben török-muzulmánként egyedül nyugvó, egykori fagylaltos, törökméz- és egyéb édesség-árus sírkövén a feliratot: Élt 76 évet. A felirat fölött ott látható a török félhold, aki gunyorosan néz rám a mellette hunyorgó csillagokkal együtt.
– Mit is tudsz te rólunk, hitetlen gyaur?! – És ekkor legnagyobb meglepetésemre Dzsemaili bácsi régről ismerős hangján megszólal a mohosodó sírkő:
– Maguk nem bántsák a Bandiká urat. A Bandi gyerek egyik legjobb vevőm voltá annak idején. Napontá átjötte egy sörös korsóval fagyláltért, mikor annák voltá az idője.
Ijedten ugrom fel félig térdelő helyzetemből. – Mi a csoda? A sírkő megszólalt!
– Na, ne ijedje meg a Bandi úr! Nem a dzsinnek játszanák magávál. Én vagyom az, született Dzsemaili Lütfi. Álláh bocsássá meg nekem sok-sok bűnömet, amiket ellene vétettem.
– De hiszen Dzsemál bácsi nagyon is jó ember volt. Ha egy gyerkőcnek nem volt pénze, akkor is kent a fa lapocskájával egy kevés fagyit az ostyatölcsérre, hogy a kedvébe járjon. Ezt a saját szememmel láttam.
– Na, igen – válik kissé derűsebbé a síri hang -, de akkor is nagy az én bűne. Mert megszegte sokszor Muhammad ibn Abdalláh ibn Abd al-Muttalib, azaz a Prófetá törvenyeit. Ez a sírkő most azért beszélje, hogy valaki végre megtudjá az igázság, hogy a Végső Napon nem jutok Álláh egyik kertjébe sem, hanem a tűzbe. Tudjá Bandiká, Álláh a kövekre az én sorsomát így írta meg.
– Mégis hát mik lennének Dzsemál bácsi bűnei? – kérdezem kétkedve.
– Jaj, fel nem tudok sorolni mindegyiket. Ahogy kellett, megtettem a hitvallást:
Ashadu anna laa Ilaaha illa-Allah, wa ashadu anna Muhammad raszulu Allah.
(Tanúsítom, hogy nincs más isten Istenen kívül, és tanúsítom, hogy Mohamed Isten Prófétája.) Imádkozni imádkozta, de nem napontá ötször. Adakozni adakoztá, de nem elég. A böjttel bajbán voltá. Itten, Magyárországon nem tarthattá a Rámádán havábán az éhezés hajnalhasadtátul a Nap lenyugovásáig.
Az az átkozott Kászinórum kívántá az ágyát. Megszegte az étkezesi tilalmakát is. A Dhu al-Hiddzsah hónapjábán nem zarándokolhattá Mekkábá a Szent Mecsethez. Látjá, Bandi úr, milyen egy bűnüs ember voltál én életemben?! Rettenetest megtanultá magyárul káromkodni, megette a disznóhús, kolbászt, de a szalonnát sohá.
– Na itt álljunk meg egy kicsit! – vágok közbe. – Én úgy tudom ezt nem jó szántából tette, Dzsemál bácsi. Hogy is volt ez?
– Tán még ismerte, Bandiká úr a Földesi család a Bakács utcán, aki befogadtá Lütfi.
– Igen, ismertem Juhásznét, a gyerekeit, de Földesiékre nem igen emlékszem. Juhász Sanyi, a súlyemelő lehetett velem egykorú. Volt két szép szőke hugicája. Isten nyugosztalja.
– Na, az a Juhászné, nagyon jó asszony, Juliska, az Földesi lány voltá. 1929-től náluknál béreltem a műhely. Kesőbb főztek és mosták is rám. A háború kinn tanáltá minket a Földesi tányán, Kisrábén. Odá bejötte az orosz. Lelőtte a malac, főzni belőle paprikás. Én nem akartá enni, de az orosz rámfogtad a dobtárás géppisztolyá, hogy lelövi engemet is, ha nem eszik. Halálfélelmemben ettem. Félt a muszka, megmérgez a magyár. Mit tehette? Megszegte a törvény.
– Na, de Dzsemál bácsi, az kényszer volt. Meg a judaizmus, a testvérvallás is tisztátalannak tartja a sertést. Mégis, a nem ortodox honi zsidók is megették a tréflinek számító disznóhúst.
– Az igáz Bandiká, de az volt az ő bűnük. Majdnem el is pusztulták minden. Ennél nekem voltá nagyobb bűnöm is. Szenvedélyesen kártyáztám.
– Mit, Dzsemán bácsi?
– Huszonegyeztünk, és ferbliztünk rendszeresen a Juhász kocsmábá. Tudjá, ott a Szerze kéményseprővel szemközte. – Mosolygok, a sírkő zavartalanul folytatja. – Volt úgy, hogy elveszítette egy tehen árá.
– Kik voltak a kártyapartnerek?
– Kikkel kártyáztám?
– Igen.
– Mikor, kivel: Szilágyi Bálázzsal, Szilágyi Imrével, Tarr Lájossál, az állátorvos testvérével és másokkal.
– Ezek pénzes hazárdjátékok, Dzsemál bácsi.
– Bizony, hogy azok. Éppen ezért bűn.
– Miféle bűn?
– Milyen tudatlán maga, Bandiká úr!! Álláh, az egyetlen isten, tíltjá a Koránban (5:90) az ártalmátos itálok mellett a szerencsejátékokát is. Én meg az árvá fejemmel meg nem váltám volná a lapos üvegtől, amiben az a jóféle Kászinórum volt.
– Úgy tudom, részeg ritkán volt Dzsemán bácsi.
– De bizony, előfordultá. Szidott is a Földesi nagymamá és Juliska, mint a bokor, a kártyáért meg az italozásért. Volt, hogy a következő adag fagylált vagy cukorká anyagáit hitelbe kellett megvennem, vagy hogy kifogyott az udváron ásott veremből a jég, amit úgyszint hozomrá kellett beszerezni. Léhá ember voltam, nágyon léhá. A vésztői török ismerőseim, Elmász és Malik, akikkel, többek között, együtt jöttünk Magyarországrá, busásan meggazdagodták a szakmából. Én meg szegényen haltám meg. Még nyugdíjám sem volt. Már ezzel is büntetett Álláh, dicsértessék a neve.
– De a Juhász gyerekek, meg a Földi József is nagyon szerette Dzsemán (így mondták Bajomban!) bácsit.
– Az igáz. Hej de sokszor megvédtem őket az elnadrágolástól. Pedig többnyire megérdemelték volná azt. Tudjá, Bandiká, ez azért volt így, mert amikor behívták a Juhász gyerekek apját a háborúbá, ő azt mondtá: – Vigyázz a csáládomrá Zsemuká! A gyerekek szájá után ő is így szólított. Hát Lütfi vigyáztá, mert megfogadtá. Az adott szó szent volt Lütfinek.
– Hogy is készült, Dzsemán bácsi, az a messze földön híres fagylalt?
– Híres, híres. Tisztá, jó alapányágokát, tiszta körülmények között használtunk. Á bajomiák inkább a tejes fagyláltokat szerették: a vaníliát és a csokoládét. Csináltá persze gyümölcsfagylaltokát is.
– Én is azokat szerettem jobban. Hogy készült pédául a vanília-fagylalt?
– Vettem mondjuk húsz liter tejet. Beleborítottá egy edény cukor. Azt nagyon lassan felforraltá, hogy le ne kapjon. De a cukorbá bele volták dugvá a vaníliárúdák, hogy a cukor már előre felvegye a váníliá illatá. Egy liter tejre cirká harmincöt deká cukor jutott. Ugyancsák ennyi tejre számítvá jött három egész tojás, meg még négynek a sárgájá. Persze a fehérje sem mente kárbá. Mindig a legszebb sárgájú tojásokát vette, hogy ne kelljen mesterséges színezék. Ezt a mennyiséget négy–öt adagbá lefagyasztottá a forgathátó rézüstben, ami sózott jégdarávál volt körölvéve. Ázután belekanalaztá a fájánsz tégelyekbe.
– Igen. Erre az utóbbira már emlékszem, de a felfőzést és az ízesítést, azt soha nem láttam. Még segítettem hajtani is a fagyasztó gépet, ha nem volt kész a fagyi, amikor mentem a sörös korsóval.
– Ázt mágá nem is láthattá. És ez a recept is szakmái titok, amit magá nem árulhát el senkinek. A főző konyhábá csák tisztá, fehér ruhábá, tisztá lábbelibe léphetett be, aki főzte a keverék. Ha véletlen bejötte a mácská, akkor Lütfi kizavartá: – Magá mácská úr megy kifele! Magá nem hullajthatjá itt a szőr, nem nyalhát bele semmibe!
– Miért magázta, Dzsemán bácsi a macskát is?
– Miért, miért?! Ázért mert a macská is Álláh termtménye, akinek szintúgy kijár a tisztelet, mint az embernek.
– Készültek a műhelyében cukorkák és törökméz is.
– Így volt. A cukorkagyártás volt tálán a legkácifántosább. Nágyon gyorsán, ügyesen kellett dolgozni. Megolvásztottunk a cokor, esetleg karamelizáltunk, színeztünk, sokszor tarkárá, azután kiöntöttünk egy márvány laprá. Azon forrón kinyújtottunk, feldaraboltunk, és amikor az kellett, vizes kézzel megcsavártunk. Egyszer a szomszéd kislány átjötte és loptá a forró cokor. A tenyere bőre felégett. Úgy kellett a tolvajánák! Álláh megbüntette a torkosságáért. Á cukorkákat egy üvegtetejű ládikából árultám a gyerekeknek az iskolá környékén.
– Dzsemán bácsinak nem volt családja?
– Dehogynem. Volt. De ők ott maradták Szerbiábán. Három fim volt. Leveleztünk. Tudja magyarul soha nem tanultam meg írni, de törökül úgy írtá bal kézzel, mint a villám. Balkezes voltam.
– Dzsemán bácsi szerbiai?
– Dehogy vágyok én szerbiái! Tetovóbán születtem én, Mácedóniábán. Tudja Bandiká úr, hol van Tetovo?
– Persze, hogy tudom. A Balkánon, a volt Jugoszlávia területén, a most önálló Macedóniában, ami egy olyan fél Dunántúlnyi terület lehet. Tetovo Macedónia második legnagyobb városa. Még most is élnek ott törökök. Igaz, nagyon elenyésző kisebbségben. Gyönyörű vidék. Állítólag még a biblia is említi. Pál apostol első útja, ami nem Ázsiába irányult, az Macedóniába vezetett. Az ország neve állítólag azt jelenti, hogy nagy hegyvidék. De van, aki első uralkodójáról vezeti le a nevét. Innen származott a szláv írásbeliség megteremtője Ciril és Metod (Kiril, Metodij). Végezetül szolgálhatok egy újdonsággal is a legújabb időkből Dzsemán bácsinak: onnan származik Blerim Djemaili, aki ugyan albán származású, híres labdarugó. Svájcban, majd az angol Bolton Wanderers-ben rúgta a bőrt. Maguk névrokonok. Igaz neki a vezeték neve Dzsemaili. Még az is lehet, török vér csörgedezik az ereiben. Nem érdekes, Dzsemán bácsi?
– Jaj magá nagyon okos ember. Akkor azt is tudniá kell, hogy 1912–13-bán, a két háború utáni béke az albánoknák és az átkozott görögöknek adtá Mácedóniát. Tetovo meg éppen a görögöknek jutott. Hát azok túrták ki a törököket azzál, hogy aki nem tért át az ők hitükre, azoknak le is út, fel is út volt a részük. Még örülhettünk, hogy élve megúsztunk. Így kerültem, és éltem Szerbiábá. Á szüleim megnősítettek az akarátom ellenére. Ezért születtek és maradták ott a gyerekeim, amikor eljöttem tíz év után.
– Mégis, miért jött el onnan is, Dzsemán bácsi?
– Erről inkább nem beszélnék. Nem bántom meg ezzel, Bandiká úr?
– Hová gondol, Dzsemán bácsi? Dehogy bánt. Azért is hálás vagyok, amiket eddig elmondott. Végül is mikorra ért Magyarországra?
– Bejártám én a fél Európát. Még Belgiumbán is voltám. Beszélek is egy pár nyelvet, de ez a cudár magyár kifog rajtám. Ha jól emlékez, akkor az 1920-as évek közepén.
– Dehogy fog. Dzsemál (ez a helyes írásmód!) bácsi nagyon jól megérteti magát, és itt, köztünk élte le élete javát. Itt soha nem nősült meg?
– Nem én. Nem mondom. A szépasszonyokon nekem is megakádt a szemem, tettem a szépet, ahogy maguk mondják, de ebben a dologbán nem vétkeztem Álláh ellen.
– Hogy volt az a dolog a fejős kecskével?
– Jaj, Bandi úr is bosszánt avvál a kecske-üggyel?! Hát az úgy esett, hogy Rábén árultám két tégely fagyláltot a tricikliről. Hamar elfogyott mind. Oda jött hozzám egy ember. Vennék-e tőle egy jó fejős kecskét. Szép nagy volt az állat, nagy szarvakkál. Hát megvettem, mert gyerek korombán sok kecsketejet ittám, ami nagyon egészséges. Otthon, ahogy futtattám a kecskét a tricikli után, kinevetett a család, mondván: – Na, Zsemuká vettél egy vén bakkecskét. Azt oszt’ fejheted napestig.
– Mi lett a vásár vége? – kérdem nevetve.
– Mi lett, mi lett? Visszacsináltuk az üzlet, de az egész falu rajtám nevette, ahogy magá most. Tudjá, én semmi máshoz nem értettem csak a cukrászáthoz.
*
Kérdeznék még, de a kő hallgat. Nincs több mondanivalója. Pedig tudom, a jó öreg nagyon erős dohányos volt. Igaz, nem vízipipát szívott, hanem a korabeli, szűrő nélküli, magyar cigarettákat. Azt Allah nem tiltotta. Minden élvezetre a mértékletességet írta elő. Ezt a mértékletességet bizony a befogadó Földesi és Juhász család, valamint Bajom lakossága által olyannyira becsült és szeretett, török világvándor szintén nem tartotta be. Bele is halt. Elvitte a tüdőrák.
Voltak ugyan magyar papírjai, de az igazi korát senki sem tudta. Talán még ő maga sem. Egy biztos: a sírkövén árválkodó életkornál jócskán többet élt. Húsz éves kora előtt nyílván nem nősült. Tíz évet Szerbiában, kb. másik három-öt évet európai vándorlásával töltött. Így legalább harmincöt-negyven közötti volt, amikor Bajomban letelepedett. Ebből, jó közelítéssel, arra lehet következtetni, hogy Dzsemaili Lütfi bizony az 1880-as évek végén, a 90-es évek elején láthatta meg a napvilágot. Akkor pedig legalább nyocvanöt-kilencven évet élt meg. De könnyen lehet, hogy többet.
Micsoda kár, hogy a mai Biharnagybajomban senki nem folytatja a mesterségét. Milyen nagy baj, hogy az ilyen és hasonló kismesterségek kihaltak, vagy kihalófélben vannak közösségeinkből. Dzsemán bácsi gépeit, kocsiját pl. Deli gépész úr javította. Ilyen géplakatosok sincsenek már Bajomban. Nincs rájuk szükség. Halódnak a magyar helységek.
Dzsemál Lütfi, a mi gyaur tapasztalataink és megítélésünk szerint, nagyon jó ember volt. Csupán alkalmazkodott új hazája körülményeihez. Ezért aztán őszintén hisszük, hogy mindenki Dzsemán bácsija, az adakozó, a kegyes*, az udvarias, Allah legszebb virágoskertjéből néz le ránk elnéző mosollyal, mint titkok tudója, és az örök világosság fényeskedik neki.
Amen.
Megjegyzés:
*A „Lütfi” vezetéknév szógyöke a kegy, kegyes jelentésre megy vissza.
Köszönettel tartozom mindazoknak, akik „súgtak” a sírkőnek.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.16. @ 15:58 :: Csillag Endre
