Gyönyörű csillagfényes este, néha madár szól az út menti fáról, megtörve a város halk zajait. A lámpák is álmosan pislognak, a pára fényudvart rajzol köréjük…
Na ekkor vágták pofán Bélát, aki szó nélkül rogyott össze.
— Vedd le az óráját — mondta egy hang a sötétből, aztán már csak futó léptek hallatszottak.
Béla hamar magához tért, feje zúgott, és egy hercig púp jelezte, hogy ez bizony nem álom volt. Betámolygott az első kocsmába és szíverősítőt kért.
— Barackot szilvával egy pohárba — mondta határozottan.
— Ez hülye. — Ezt pedig a kocsmáros mondta, szintén határozottan, de azért kiszolgálta.
— Mi a bánat? — kérdezték többen is.
— Mi közötök van hozzá? — jött a mogorva válasz. — Fáj a fejem és nincs órám.
Az ilyen tünetek azon a környéken szinte mindennaposak, hiszen csak keveseknek volt órája és hát kérem, a fejfájás az egy adott dolog a kocsma világában. Szóval, kiröhögték. Béla kezdte magát kényelmetlenül érezni, inkább mesélt.
— Hát… az úgy volt, hogy leütöttek és elvitték az órámat.
— Hol történt? — kérdezte a kocsmáros.
— Itt a sarkon — mutatott ki az ablakon.
— Nem láttad, ki volt az?
— Nem.
— Na, akkor mi sem láttuk — dünnyögték többen is. Jobb az ilyenbe nem belekeveredni.
— Meg sem tudom mondani az asszonynak, mikor mentem haza.
— Nem mindegy az neki?
— Az asszonyoknál a korán is késő.
— Ez igaz — és köpött. — A fene vinné a némbert.
A kocsmáros félrehúzta Bélát.
— Na, idefigyelj fiam. Keresd meg Lipótot, az tudja az ilyesmit, a klubban találod.
— Milyen klubban?
— Pinceklubban.
— Na jó, de hol van az? — kérdezte Béla.
— Mi vagy te, fijam? Rendőr?
— Marha — szögezte le Béla, de azért felírta a címet.
— Meg ne mondd, hogy én küldtelek.
— Miért? Mi lesz?
— Robbantottak itt már kocsmát is, meg őrszobát is, jobb, ha nem tud senki semmit.
Szóval Béla ment. Egy viszonylag előkelő ház pincéjében volt az ominózus klub.
Ajtaján tábla:
„Kisangyalom, ma betérsz hozzánk szűzen, és holnap, mint diplomás kurva, távozol.
Diplomaosztás reggel hatkor.”
Béla kicsit megszeppenve kopogott, ő nem érezte magát szűz kisangyalnak, diploma sem kellett neki. Lipót nyitott ajtót.
— Jó napot kívánok, Lipót urat keresem.
Lipót végigmérte, köpött és megkérdezte.
— Ki küldött?
Béla nyelt egyet és azonnal beismerő vallomást tett.
A Kocsmáros — nyögte egészen halk hangon.
— Azzal majd számolok. Mit akarsz? — mordult nem túl barátságosan.
Béla elmesélte, hogy leütötték, elvettek az óráját, és ha lehetne, nagyon szeretné visszakapni.
Lipót rezzenéstelen arccal hallgatta.
— Minek az neked?
— Hát, tudja, a pontos idő miatt, mert asszony mindig aszongya, hogy tízre legyek otthon.
— Na és, hazamész?
— Nem.
— Akkor minek az óra?
Puff, ez igaz — dünnyögte magában. Okos ember ez a Lipót.
— Legalább szép az asszony?
— Hát, ha iszok egy kicsit, akkor elmegy.
Hallgattak. Lipót törte meg csendet.
— Aggyál száz forintot és visszaszerzem az órádat.
Béla vérszemet kapott.
— Lipót úr, előbb szerezze vissza az órát, aztán adok száz forintot.
Lipót vett egy mély levegőt, és nagyon megverte. Nem szerette, ha az üzleti tisztességét kétségbe vonja valaki.
— Takarodj innen és mondd meg a kocsmárosnak, hogy vele is számolok.
Béla fülét, farkát behúzva ment a kocsmároshoz: Ma már másodszor vertek meg, és meg éjfél sincs — morgott.
— Na, mi van? — kérdezte érdeklődve a kocsmáros.
— Megvert — mondta szomorúan Béla. — Azt mondta, magával is számolni fog.
— Ideje lenne, tartozik egy százassal.
— Drága kocsmáros úr, én azt hiszem, Lipót úr nem úgy gondolta…
— Mit avatkozol bele? Akarsz egy maflást?
Béla tagadólag rázta fejét, púpjait tapogatva.
— Na, itt egy feles, addig is csend van.
Nemsokára Lipót lépett be, Béla próbált láthatatlanná válni. A kocsmáros is idegesen törölgette a pultot. Lipót egyenesen hozzá ment.
— Te küldted azt az idiótát?
— Én — jött a szomorú válasz.
— Na, ide figyelj, nincs pénzem, de itt egy óra, egy százast talán megér.
Béla elkerekedett szemekkel figyelt, Lipót persze, hogy az ő óráját ajánlotta fel megvételre.
— Rendben van Lipót, elfogadom — tette zsebre.
Béla nem mert Lipótra nézni — kinek hiányzik egy harmadik verés —, de amikor elment, szaladt a pulthoz.
— Kocsmáros úr, drága, az az én órám!
Kocsmáros úr magához vette a redőnyhúzót és rászólt Bélára:
— Na ezt, most lassan, szótagolva ismételd el. Nekem itt száz tanúm van, hogy most vettem.
Béla nyelt egyet.
— … hát nem úgy gondoltam… — és kezdett összezavarodni. — Talán méltányosságból visszaadhatná.
— Én?
— Igen, maga.
— Szerintem kétszáz alatt nem is állok veled szóba, ez egy eredeti Rakéta, még a kismutató is gyorsan megy. Nézd csak meg.
Egyik kezében a redőnyhúzó, másikban az óra, Béla halványfehér, egyesek szerint sápadt és púpos, de helyenként kék is.
— Na, kell vagy nem? Tudod, itt infláció van, esetleg félóra múlva már kétszázötvenet kell, hogy kérjek.
Bélának forogni kezdtek a szemei, egyre azt latolgatta, hogy megmondja-e az asszonynak, mi történt, vagy engedjen a zsarolásnak. A kocsmáros érezte, mi játszódik le Bélában ezért mesélni kezdett egy mondabeli vérszomjas feleségről, nagy jatagánnal, aki pont egy ilyen Rakéta óra miatt kaszabolta le kedvesét.
Béla sietve kaparta elő utolsó fillérjeit és fizetett.
— Maga egy rabló — sziszegte fogai között.
— Te meg egy pancser — morogta a kocsmáros. — Fogalmad sincs a tisztességes üzletről.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.25. @ 18:05 :: George Tumpeck
