Amíg föl nem kel a Nap,
addig árnyalt árnyékomban lesem
tengődő tévhitem.
Cudarul elbánt velem
a túlméretezett gúnya,
Uram, már értem,
ezért teremtetted kezeim
egészen kicsinynek,
eléri ujjaid,
de nem fogja föl,
aki voltam,
lehetnék,
mégsem vagyok.
Felnézek rád,
legyél bárhol,
bárkiben.
Vakmerő szellő
vitte magával
az eldobott virágot,
ölemben újjá burjánzik,
szirmait fodrozza
jókora eső,
tisztasága
zavarba ejtő.
Epilóg:
Nincs szárnyam, hogy csillagokká emelődjek,
nincs házam a tó fenekén, a régi sellő sem él.
Elhajítom a csillagvirág ősi toposzát,
a homokbucka alá ásom
huszonkét évem reinkarnációját.
Holnap átváltozom,
s megintcsak kisüt a Nap,
nektek nem leszek,
így érzem áldottnak magam.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.17. @ 06:01 :: Horváth Nóra
