Józsa Mara : Zenehintó visz a fénybe – 18. rész

Nyomtatás

A visszautasítás

A ráadásrész közben Susanne kiosont a nézőtérre, és a lehető legóvatosabban pásztázta végig tekintetével a közönség sorait. Szerencsére Erik egész jól behatárolta, hogy hol ül, akivel ”feltétlenül”, na és „életbevágóan” találkozni akar a koncert után.

Volt már rá példa máskor is, hogy egy–egy gyönyörű nő elvarázsolta az énekest, de Susanne ebbe nem szólhatott bele, megtapasztalta már a művészek szeszélyességét, hogy akár egy rosszalló grimasz is az állásába kerülhet, ha Erik mérgében elküldi. Tudta persze, hogy másnapra megbánná, de nem nagyon bírta volna elképzelni, hogy egy ilyen eset után maradhatna. A kettejük között lévő, meg–megújuló szövetségen alapuló intimitás olyan, mint a szappanbuborék.

Ilyen gondolatok keringtek a fejében, szinte eltávolodva a helyszínről, amikor az ösztöne azt mondta: stop! És valóban, a hetedik sor közepe táján ott ült egy zöld selyemblézert viselő nő, a kabátka hajtókáján pedig ott szikrázott a különös ismertetőjel.

Susanne először megnyugodott, hogy ilyen könnyen megtalálta a keresett személyt, aztán elcsodálkozott, mert ez a nő nem a szokásos bombázó volt, hanem egy egyszerű középkorú asszony, akit családanyának, feleségnek tippelt, mégpedig a legtisztességesebb fajtából. Ettől el is bizonytalanodott, talán mégsem azt találta meg, akit kellene, de aztán megmakacsolta magát; őneki kell lennie. Inkább az lehet a bibi, hogy a drága Eriknek is ideje lenne szemüveget csináltatni. Ezen kuncogott egy sort magában, aztán a sötétítőfüggönybe simulva figyelmével a színpad felé fordult. Erik az utolsó számot játszotta.

A közönség végigénekelte vele, Susanne jól látta, hogy a zöldkabátos asszony is bele–belekap a dalba, de közben sűrűn a szeméhez emeli a zsebkendőjét.

Hosszú, szűnni nem akaró taps, Erik újra és újra a színpadra jön, integet, csókokat dobál, a közönség soraiból többen megindulnak a hatalmas virágcsokrokkal, amit az énekes boldogan vesz át.

Susanne ezt számtalanszor átélte már a színpad takarásában, s most rossz érzés lett úrrá rajta, mintha hanyagolná a munkáját, vagy nem teljesítené a kötelességét. Hirtelen nagyon elcsigázottnak érezte magát, szerette volna már befejezni ezt a nemszeretem feladatot, végigjárni a színpadot, hogy mindent rendben elraktak–e a munkások, elrendezni Erik holmiját, még egyszer körbefuttatni a tekintetét az öltözőben, aztán gyorsan hazamenni a szállodai szobába és elmerülni egy kád forró vízben. Erre vágyott most, nagyon, nagyon.

Ám addig – tudja jól – sok mindennek kell történnie. Legalább egy óra elmegy a közönségtalálkozóra, és itt van még ez a Hamupipőke, aki miatt rengeteg munkája lehet még az este folyamán. Óvatosan felé pillantott, s önkéntelenül megrázta a fejét: „Vajon mit lát benne Erik? Bár lehet, hogy egy régi ismerőse.”

S ekkor hirtelen, mintha köd oszlott volna szét, eszébe jutott a cigányasszony jövendölése.

Hát ő lenne?!

Végre, végre! A közönség végre abbahagyta a tapsot, halk moraj közepette kifelé indult. Susanne félre húzódott az ajtóból, hogy utat engedjen a kitódulóknak, de közben egy pillanatra sem vette le szemét az asszonyról. Már csak karnyújtásnyira voltak egymástól, amikor a zöldkabátos a menedzser szemébe nézett, s mintha megtorpant volna.

Odaért! Egy vonalban voltak, Susanne ügyesen mellésiklott, hogy egyszerre lépjenek ki a folyósóra. Egy pillanatra megérintette a kabátja ujját:

 – Asszonyom!

A nő odafordult, de csodálkozásnak nyoma sem volt az arcán, sőt mintha várta volna, hogy megszólítsák.

 – Tessék! 

Susanne kissé oldalra terelgette, hogy kikerüljenek a kifelé zúdulók áramából.

 – Susanne Harris vagyok, Erik Fox menedzsere – nyújtotta a kezét.

 – Anna Bródy.

Egy ideig néztek egymásra, mert Susanne azt várta, hogy az asszony majd megkérdezi, mit akar tőle, de az nem szólt semmit, csak mosolygott, kicsit szomorkásan.

 – A művész úr személyes kérésére szeretném meghívni önt a koncert utáni fogadásra.

Az asszony, miközben hallgatta Susanne–t, mindvégig ingatta a fejét: nem. Majd a táskájába nyúlt, és szó nélkül átadott valamit.

Susanna maga előtt látta Erik arcát, amikor közli: az asszony nem kívánt vele találkozni. Tudta, jóvátehetetlen hibát követ el, ha nem tartóztatja itt, de képtelen volt megszólalni. Hosszan nézte a kicsi fehér borítékot, amelyen semmilyen írás nem volt. Mivel szólni nem tudott, a tekintetével akarta kérni, de mire felnézett, az asszony már eltűnt mellőle, a kifelé áramló tömegben nem tudta újra felfedezni, hiába nyújtózott, hiába tolakodott előre.

A könnyeivel küszködve tért vissza a színpad mögé. Erik arcáról rögtön lefagyott a mosoly, amikor őt meglátta.

– Elszúrtam, ne haragudj! – mondta Susanne, és leroskadt egy székre.

Erik összeszűkült szemmel nézett rá; ő valami mást érzett.

– Elmondanád végre, mi történt?  – szólt kis idő múlva.

Susanne összetörten nézett maga elé, s csak nehezen tudott megszólalni.

– Kértem, hogy jöjjön velem, mert szeretnél vele találkozni, de csak ingatta a fejét, hogy ő nem akar.

– És te ebbe csak úgy beletörődtél? – kérdezte Erik szelíden. A hangjában nem volt semmi indulat, ha Susanne tudott volna másra is figyelni, mint a benne lévő kétségbeesésre, ez feltűnt volna neki.

– Ne haragudj! – tört fel a zokogása.

Erik leguggolt mellé. Egy belső hang azt mondta, nem kell aggódnia és nem is aggódott. Nagy nyugalom áradt el benne és a várakozás édes íze.

– Ne sírj! Susanne! Hallod? Nem a te hibád! Ne sírj már!

Az asszony ránézett könnyáztatta szemekkel és hirtelen elnevette magát:

– Micsoda őrült helyzet! Még te vigasztalsz!

Erik rántott egyet a fején és megpaskolta az asszony arcát.

– Szedd össze magad! Még dolgunk van! – állt fel.

– Igen, mindjárt! – törölgette a szemét. – Ezt adta!

Erik nézett a borítékra, de nem nyúlt érte. Mintha meg akarta volna állítani az időt, hogy a benne rejlő jövő ne jöhessen el. Maradjon csak a lehetőség ígérete, nem, nem kell semmi bizonyosság.

A kis papíros sokáig remegett Susanne kinyújtott kezében, mire Erik elvette.

A borítékban egyetlen sorban egy cím volt. Erik hosszan nézte, aztán megmutatta.

– Ha előbb adod át, most nem fenyegetne a kiszáradás, te, lökött csaj! – mondta és vidáman elsietett. 

Következik a vége: hétfőn