Kertész Éva : Börtönélet 3.

Nyomtatás

3.

Aggódni akkor kezdett, amikor ráérzett, hogy Gerő nem csak a magánszféráját óvja tőle, ennél nagyobb baj, hogy ebből a kapcsolatból gyermeket sem óhajt. Karola kezdetben remélte, hogy szó nélkül rendeződik közöttük a dolog, ezért változatlanul elkészítette a jobbnál jobb vacsorákat, kedves és udvarias asszonya maradt párjának, csak éppen észrevétlenül anyává vált lélekben. Eláradt benne egy különös szeretet, amely már a gyermek utáni vágy, és az előre szeretés keveréke. Egy ideig nem volt tudatában, hogy mi zajlik le benne, mik ezek a fura lelki elgyengülések, merengések, amelyek korábban nem voltak rá jellemzőek. A rengeteg elfoglaltság között egyik pillanatról a másikra döbbent rá, hogy ő tulajdonképpen gyereket akar. Fel sem fogta, hogy már rég vágyik egy gyermek után, aki az ő testében fogan, az ő karjába érkezik. Ez a kívánság úgy eluralkodott rajta, hogy ezért az érzésért minden áldozatra késznek érezte magát. Elvesztette minden óvatosságát, realitását, csak a vágy munkált benne, hogy magához szoríthassa, érezhesse a vágyott gyermeket.

Gerő mindebből nem vett észre semmit. Igaz, hogy az asszony nem is közölte vele, mert ezt épp úgy magánügynek tekintette, miképpen a férfi azt, hogy neki a világért sem kell még egy gyerek. Megszenvedte az elvesztetteket. Azt, hogy az ő jelenléte túlontúl fölösleges azok számára, akikért betegesen rajongott, akikért nem tartotta fárasztónak az álmatlan éjszakákat, az önmagát kiszipolyozó nappalokat sem. Mostanáig émelyítő dühöt érzett visszamenőleg is, hogy baleknak minősült. A világért sem óhajtotta ezt egy másik családban megismételni.

Baj csupán abból származott, hogy ezt az elhatározását elfelejtette közölni a nővel, aki megosztotta vele az otthonát, ágyát, aki vele ellentétben természetesnek tartotta, hogy akik összetartoznak, gyermeket is óhajtanak egymástól. Mert Karola nem igényelte a kapcsolat legalizálását, noha közben észrevétlenül úgy megszerette társát, hogy tőle vágyott gyermekre is. Amikor tehát teherbe esett, nem azért nem mondta meg a párjának, mert magánügynek tekintette, hanem, mert a gyermekáldást igazoló kiskönyvvel akarta megörvendeztetni. Vesztére közben ismét jött egy komoly munka, méghozzá ki is kellett utaznia néhány napra Franciaországba, s mire hazatért, már jóval túlhaladt azon az időn, amikor még meg lehet szakítani a terhességet. Erre egyetlen pillanatig sem gondolt, csak egyszerűen csúszott az időben a közléssel. Telefonba elmondta ugyan, hogy csodás meglepetéssel jön haza, de a titok mibenlétét nem árulta el.

Gerő a meghatottság helyett megrendült, de főleg tombolt, és meg volt győződve, hogy Karola rászedte, hogy szándékosan szólt ilyen későn. Felborult az a békés nyugalom, a bensőséges bizalom, melyben eddig éltek. Mindketten meg voltak bántva, annyira, hogy az egyedül maradás gondolata határozottan merült fel az asszonyban. Annyira, hogy megkérte a férfit, költözzön el tőle. Szenvedett ugyan a gondolattól, hogy esetleg teljesül a kérése, ezzel szemben egyedül akart maradni.

El is mondta: nincs benne harag, csak nagy adag keserűség, az is azért, mert ennyire félreismerte a férfit. Hangoztatta, hogy nem kíván tőle semmit, sem most, sem a későbbiekben. Sem pénzt, sem nevet a kicsijének. Miután nem élnek házasságban, ez nem jelenthet gondot. Tehát már most tisztázni kell: a gyermek kizárólag az övé. S, mert az övé, ragaszkodik hozzá, és nem óhajt a továbbiakban együtt élni valakivel, aki csalással vádolja. Keressen magának lakást, vigye a közösen vásárolt dolgokat, és kezdjen önálló életet.  

A férfi, aki mindjárt negyvennyolc éves – miért, miért nem –, maradt. Nem is volt hova lennie, meg elég hosszú időt töltöttek egymás mellett ahhoz, hogy ne tudjon elszakadni. Az asszony még azt is felajánlotta, hogy vigye el a közös pénzből, amit az alatt az idő alatt keresett, amíg együtt voltak, azzal már kezdhet valamit. Az a keménység, ahogyan a szavak elhangzottak bizonyára alaposan megtépázta Gerő önérzetét, mégis – Karola számára érthetetlenül – nem mozdult. A terhességről viszont, nem vett tudomást.

Ez már egyszerűen megmagyarázhatatlan, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy változatlanul gyengéd volt, és figyelmes, mint korábban. Az asszony pedig annyira az őt érdeklő egyetlen dologra koncentrált, annyira beleélte magát a gyermekvárásba, hogy nem figyelt sem a férfi jelenlétére, sem bántó nem odafigyelésére. Hiszen ő semmi mást nem áhított jobban, mint azt, ami elmaradt. Így csak élt elkülönülten a gyermekével, némán társalgott vele, szerette, és kizárta a világot.

A lakás rezsijét is egyedül fizette. Az étkezésen kívül is mindenben elkülönült. Neki sem maradt közölni valója a férfi számára. Egyedül járt társaságba, ha nem volt nagyon fáradt, kényeztette magát anyuval, barátnőkkel, amellett a rá váró kereset nélküli időre gondolva, a korábbinál is keményebben húzott bele a munkába.

Anyu előtt felfedte bánatát, amikor már olyan teherként nehezedett rá, hogy valakivel közölni kellett, anyu pedig döbbenten sírt, s hallgatott. A barátokkal nem beszélt erről, mert azok egyre csak örvendeztek ennek a remek kapcsolatnak, amely külsőleg irigylésre méltónak tűnt.

A férfi elfogadta a létrejött helyzetet, Karola pedig inkább csak rábólintott egy érzésre, minél jobban haladt előre az idő, annál inkább érezte, hogy ő igenis szereti ezt az embert, szereti ezt a kapcsolatot is, úgy is, ahogy van, s hogy számára a nyugalom és biztonság Gerő jelenlétével teremtődik meg, aki nem együtt szerette őket. Békés örömmel viselte tehát a gyereket a férfi mellett, de egyedül! Tény, hogy felemás állapot volt, s mindketten megszenvedték.

Közben az a bizonyos szerencsés állás kicsúszott alóla, amelyben hitt. Más esetben bizonyára minimum bosszantotta, elkeserítette volna. Ebben az állapotban ez sem viselte meg, még csak nem is neheztelt arra, aki ezt tette vele.

Eddig gondoskodott minden biztos helyzetben a jövőről. Terhesen nehezebb az elhelyezkedés, pontosabban lehetetlen. Szerencséjére ismét sikerült rövidtávon olyan céghez kerülnie, amely elfogadta, hogy otthon végzi el a munkát. A technika jelenlegi korában már konferenciát is megtarthat a saját íróasztala mellett ülve. A jövedelme tehát még garantált volt.

Járt tornázni, szülési előkészítőre, kismama foglalkozásokra, vásárolta a gyermekholmikat. Noha nem járt el magzatvédő vizsgálatokra, a baba szépen fejlődött, akiről már azt is érezte, hogy kislány lesz, és boldogan várta jövetelét. A Hela nevet előlegezte neki, mert az olyan könnyed és légies. Még a nevét is szerette, máris hozzáképzelte a külsejét és rajongott érte.

Szép lassan berendezkedett az új életformára. Elkészítette a kicsi lány helyét, a saját munkahelye közelében. Fal választja el a gyermek szobájától, de ha mindkét helyiségen nyitva tartja az ajtót, minden mozdulat azonnal elér hozzá. A számítógép sugárzása viszont nem károsítja a gyermeket. Azt is eltervezte, hogy amíg jó az idő, reggelenként viszi friss levegőre, amikor még kevesen járnak az utcán, és egészséges a levegő. Minden gondolata Hela baba körül forgott tehát.

Boldoggá tette az idő, amikor a valóságban is megismerik egymást, és folyamatosan figyelte a testében történő változásokat.

Vissza kellett zökkennie a jelenbe.

– Lányok, kész az ebéd! Megyek jelenteni a konyhavezetőnek! Álljatok készen, a kiosztásra. Még nem tudom, mi osztjuk–e, vagy a főnök. Amíg elmegyek, rendezzétek emeletenként edényekbe az ételt.

Engedélyt kért az eltávozáshoz, majd a körülbelül öt méter távolság megtétele után kopogtatott a becsukott ajtón, ismét engedélyt kért a belépésre. Vitte a papírjait, melyekre feljegyezte, miből mennyit használt fel. Nagyon gondosan mért és takarékosan bánt a nyersanyaggal. Olyan átláthatóan dokumentálta az elfogyott anyagot, hogy sok terhet vett le vele a konyhavezetőről. Ezzel szerencsére a vezető is tisztában volt. Ha nagyon felhalmozódott a munkája, Karolával oszttatta ki az ebédet a foglyoknak, természetesen két fehér öltözékes fegyőr kíséretében. 

– Ma én osztom az ebédet Karola. Hívom az őrt, maguk meg induljanak a zárkájukba! Ebéd után visszajönnek, elmosogatnak, és kitakarítják a konyhát. Aztán jöhet a szórakozás.

Mindenki készült a délutáni film megnézésére. Végre valami esemény! Nem a zárkájukban levő televízión néztek filmet, ezt nem a TV vetítette, kazettáról kapták a nevelőtiszttől. Már az is nagy élmény, hogy kiléphetnek, és más zárkákban lakókkal találkozhatnak. Látogatóba mennek! Több szakkör helyett, ők a zárkában, mind ezt választották. Előtte levegőzés, utána vetítés.

Karolát nem a film izgatta, hanem az, hogy végre elmerülhet önmagába, s két órára elfelejti ezt a szörnyű helyet, visszatérhet oda, ahonnan kizárta őt a társadalom.

    Ült a többiekkel a képernyő előtt és visszagondolt arra a napra. Arra, amely végül meghatározta az életét. Egyedül tartózkodott otthon. Bár nehézkesen mozgott, mert a baba már nagyon lecsúszott, nyomta a hólyagját, ránehezedett az összes lágy részére, mégis készített magának rakott karfiolt, mert nagyon megkívánta, amikor elkezdődtek a fájásai. Mindent tudott arról, ami vele történni fog, mindent elolvasott, mindent meghallgatott, de az, amit érzett, semmihez nem volt hasonlítható. Olyan hatalmas fájásokkal indított, hogy elakadt a lélegzete, szédült, imbolygott, és gondolkodásra, így segítséget hívni is képtelenné vált. Hallott róla, ha ilyen vehemensen, szinte rohammal kezdődik el a szülés, gyorsan le is zajlik. Akkor ez nem jutott eszébe, miként az is csak most, hogy a napközbeni apróbb fájásairól sem gondolta, hogy ez már az lenne. Tulajdonképpen nem is gondolkodott, amikor ösztönösen nyomta meg Gerő számát, aki máris indulhatott, mert pillanatok alatt megérkezett. Nem is kérte, hogy hívja a mentőket, mert természetesnek tartotta, hogy magától is azt teszi, vagy akkor nem is tartott semmit természetesnek, de mint utólag kiderült, párja nem hívott senkit. Össze–vissza rohangált a lakásban, hordta hozzá az összes fellelhető lepedőt, amit megtalált, és készítette mellé a tisztákat. Ő már nem is vett tudomást semmiről, mert lélegzetnyi idő sem maradt ki, folyamatosan fájt mindene, és ez a fájdalom nem a gyereket préselte ki belőle, hanem a szuszt, irtózatos hangok kíséretében. Már nyomnia is kellett, és rémülten nézte társát, mert, amikor már azt hitte, mindjárt megszületik a gyermek, egy láthatatlan erő állandóan visszarántotta. Két erő dolgozott a testében. Egy, amely követelte, hogy nyomjon, préselje ki magából a gyermeket, és egy másik, amely nem engedte ezt megtenni. Hosszú ideig kínozták így egymást. Mindent elkövetett, hogy segítsen a szabadulni akaró gyermeknek. Úgy lélegzett, úgy fújta a levegőt, ahogy tanították neki, aztán ösztönösen le–leállította pillanatokra a nyomást, végül akkora nyomáskényszer tört rá, hogy érezte, ez már ő lesz! Gerő nem mozdult mellőle, segített és dirigált is, a végén közölte, hogy megszületett a kislány.

A TV előtt ülve látta magát, mint liheg a kimerültségtől és várja a sírást, mellyel minden gyermek köszönti a világot, de csak a csend ordított a szobában. Gerő már a mentőket hívta és a kórházat, ő pedig nem értette, miért ez a némaság, miért nem sír fel még mindig a kislánya? Már csengettek az ajtón, amikor a férje bevallotta, hogy nem él a gyermek.

Most is érzi azt a szörnyű kimerültséget, amely akkor úgy eluralta magát rajta, hogy fel sem fogta, amit hallott, pontosabban elzárkózott attól, hogy tudomásul vegye, megértse, elfogadja a közlést, miközben kialakult benne az a bizonyosság, hogy történt vele valami, amitől egy kicsit meghalt.

Igen. Belezuhant valami szörnyű mélységbe. Nem látott, nem hallott, nem vett tudomást semmiről, az agya teljesen kikapcsolt. Megsemmisült. Nem tudta, nem emlékezett, hogy került a mentőautóba, de azt a nagy akarást most is érzi, amellyel úgy szorította magához a lepedőbe bugyolált néma kis csomagot, hogy érezze, hogy ő is érezze, azt a hatalmas akaratot, amellyel bele tudja szuggerálni minden erejét. Aztán várta, hogy ettől a hatalmas erőfeszítéstől felsír.

A filmnek még nem volt vége, ő ugyanolyan összetörtnek érezte magát, mint akkor. Elgyengült és folyt a könnye. Miközben a szülész őt látta el, tőle távolabb más orvosok – sokan – a gyermeket vették körül. Mint utóbb kiderült reménytelenül küzdöttek érte. Végül közölték, hogy a babának többszörösen nyakára tekeredett a köldökzsinórja, megfojtotta saját magát.

Később bizonyára kihallgatták őt – már nem emlékszik –, de sehol nem árulta el, hogy Gerő végig mellette  tartózkodott, csak elmulasztotta a mentő hívását. Napokig nem tudott megszólalni. Anyu ott zokogott az ágyánál, Gerő naponta többször bejött hozzá és nagyon gyengéd volt, de benne megfagyott valami. A lelke olyan lett, mint a jégcsap. Három nap múlva hazavitette magát. Szervezete nem vett tudomást arról, hogy nincs igény az általa termelt tejre, eleget tett a természet követelményeinek, termelte az áldott nedűt. Az el nem fogyasztott tejtől begyulladt mindkét melle, jegelni, injekciózni kellett. A kórházban már fájdalmai voltak, de nem tudott, nem kívánt tanúja lenni, mint örvendeznek csecsemőiknek azok a szerencsés anyák, akik egészséges babát szültek.

Otthon anya és Rita várta. Nagyon hálás volt, hogy orvos barátnője ilyen gondos, zokogva borult a nyakába:

– Hogy menjek ki ezek után az utcára, hogy nézzek az emberek szemébe? Hogy mondjam el, hogy még egy nyavalyás szülésre sem vagyok alkalmas?

– Karola, ne ökörködj! Ez nem jellemző rád. Kérlek, gyere be velem az én osztályomra! Minden szabad időmet veled töltöm. Meglátod, hamarosan felvidulsz!

– Úgy látszik, nem érdemeltem meg, hogy teljes asszonyi életet éljek, hogy anya legyek!

– Idefigyelj, te szerencsétlen! Nekem ne hajtogasd rögeszmésen, mit érdemelsz, mit nem! Majd én megmondom, mi volt a te bajod! Annyit dolgoztál, mint egy állat. Úgy hajszoltad magad, hogy utólag szinte mazochizmusnak tűnik. A szegény megviselt szervezeted, idegrendszered pedig megtorolta! Várlak a kórházban!

Anya igazán mindenben a segítségére volt, türelmesen és megértően bánt vele, ő pedig, aki eddig nem mondhatta el, most már nem volt képes elmondani, milyen rettenetes gondolatok kavarognak benne. Nehezen, akadozva jött ajkáról egy–két szó, anyu szegény rettegve figyelte, meg is rendült, meg is rémült, amikor érzékelte, hogy nem tudja a hangokat tisztán ejteni. A magánhangzók még csak kisuhantak a nyitott ajkán, de a többi ellenállt. Anyu azt mondta, ez bizonyára az erőlködéstől következett be.

De ő ettől még gyenge volt, lázas, lüktetett a melle, állandóan ott ténfergett a kiságy körül, és egyre inkább kialakult benne a tudat, hogy ezt a gyermeket meg sem érdemelte.

Este Gerő vette át anyu szerepét mellette, de benne akkora volt a keserűség, a ki nem mondott szemrehányás, hogy nem óhajtotta a közelében tudni. A férfi ennek ellenére mellé ült és elmondta, mennyire fájlalja a történteket. Ő elfordult, a szíve majd megszakadt, a nyelve sem akart engedelmeskedni, mire nehezen ki tudta mondani: – Menj el!

Gerő nagyon szomorúan és leverten, nem magyarázkodott, nem vitázott, csak sajnálkozott:

– Tudom szegénykém, hogy engem okolsz a történtekért.

Nem reagálta le, amit hallott, csak megismételte: – Menj el, kérlek!

Nagyon szerette ezt a férfit, közben sajgott a lelke, mert cserbenhagyta őt a legnehezebb pillanataiban, megakadályozta, hogy egészséges gyermeket hozzon a világra. Meg kell tehát válni tőle. Tőle is. Ha nincs Hela baba, ne legyen Gerő sem. Senki ne legyen! Anyu se jöjjön, hagyják őt el, mert neki egyedül kell élnie, hogy megbűnhődjön.

A film végén a többiek örvendeztek, hogy milyen jó volt, és felvillanyozva vonultak vissza a helyükre. Már a folyosón Mariska, hogy senki ne hallja, súgva megszólította:

– Karola, neked végig csukva volt a szemed. Mintha nem is lettél volna velünk.

– Nem is voltam. Hazamentem egy kicsit.

– Így legalább jobb most neked?

– Nem. Most rosszabb.

– Értem. Most rosszabb.

A zárkába érve folytatta.

– Még mindig nem tudsz beszélni róla?

– Bocsáss meg, de nem. Amíg nem teszem helyre magamban azt, ami megtörtént velem, addig nem. Megígérem, amint feldolgozom magamban, mindent elmondok.

– Érzem, hogy te igazi terhet cipelhetsz, nem úgy, mint én. Nézd, én ide már hazajárok. Nincs is tán olyan zárka, amelyikbe még ne ültem volna. A zsebeseket folyton elkapják, sőt, azok is nagyon jól tudják, akik ide küldtek, ha leüljük, amit kiróttak ránk, újra megtesszük. A vérünkben van. Az ujjunk bizsereg, ha emberek közé lépünk. De én ezt nem tekintem bűnnek, sem véteknek. Tegyék el jobban a pénzüket, akiknek van. Védjék meg magukat tőlem. Úgy érzem, nincs mit megbánnom. Engem erről leszoktatni már nem lehet. Most meg még be is csavarodtam, aztán idehoztak.

– Jaj, Karola, mindent jól ki tudtál mondani! Észrevetted? – kotyogott a beszélgetésbe Irénke. – Jót tesz neked, ha hátra gondolsz. Lehet, hogy a bánat nyomja el a nyelved. Ha elhagy a bánat, megjön a beszéd is.

– Bár így lenne!

Folyt köv.