6.
Igazán elfáradt. Délelőtt a főzés, délután pedig hosszú vitái voltak az asszonyokkal. Hogy miről vitáztak? Már nem is emlékszik. Mindegy. Az is lehet, hogy ma igazuk volt. Most nem ér rá, de majd gondolkozik rajta. Vélhetően nagy frontbetörés van… Jé, de érdekes, ma forgott a nyelve, simán ment a nyelés egész nap. Most ha fáradt is, de öröme van. Ledőlt egy csekély időre pihenni.
Mindjárt indul a tárgyalásra. Izgatottan toporgott az ismeretlen ajtó előtt. Időben felöltözött, rendbe tette haját, magát: Elegáns fiatal nő, aki visszautasította a védőügyvédet és anyát is. Nem kért kíséretet. Anyu eljött, szerinte még ez sem kellett volna. Éppen ezért vonakodott elfogadni. Maga akarta intézni az ügyeit. Majd ő elmondja, mik történtek vele, hogyan került olyan helyzetbe, hogy be kellett zárni. Semmit sem fog eltitkolni, sem letagadni. Tisztában van vele, hogy amit elkövetett, bűncselekmény. Akkor, amikor megtörtént nem érezte annak. Tudja, hogy önkényesen nincs joga ítélkezni senkinek. Akkor ezen nem gondolkodott. Csak az dolgozott benne, hogy meg kell leckéztetnie Gerőt. Azt a bánatot, azt a keserűséget, melyet a gyermek elvesztése miatt érzett, nem tudná még egyszer elviselni. Ahogyan pedig megtörtént, valódi téboly.
Már itt van mellette apu, mindjárt ideér Lili is. Miért jön ide az egész család? Nincs rájuk szükség, majd ő, majd ő mindent elintéz! Nem kisbaba már. De apu csak beszél, ő meg nem hall semmit. Végül elért hozzá anyu hangja:
– Kislányom, Lili mondta, hogy tegnap rosszkedvű voltál és a fánkot sem kívántad.
Nem forgott a nyelve, zsibbadt a szája, s a mássalhangzók nem találtak utat az ajkán. De anyu értette, mert a gondolatait is értette mindig.
– Jaj, anyu, ne bánts már megint! Hiszen a fánkot nem Lili hozta, hanem te, amikor a tulipánt is.
– Mért érzed úgy gyerekem, hogy bántalak, amikor örülök, hogy ilyen remekül vagy ma! Gyere, azt hiszem, téged szólítanak!
Együtt ült a taláros bíróság, amikor belépett és határozott lépésekkel ment eléjük. Ott állt egyedül, szemben a bíróval, szépen, csinosan, egyenes derékkal. Kellemes külsejű szimpatikus ember a bíró. Fehér köpenyében nagyon megnyerő. És ismerős. Egészen biztos, hogy találkoztak már. Sajnos, nem emlékszik honnan, de abban bizonyos, hogy ismeri.
– Kérem a személyi igazolványát!
Szó nélkül adta oda.
– Karácsony Karola?
– Igen.
– Magyar állampolgár?
– Igen.
– Végzettsége?
– Közgazdasági egyetem.
– Kora?
– Mióta van itt?
– Számításom szerint egy éve.
– Nagyszerű. Megtenné, hogy válaszol a kérdéseimre?
– Parancsoljon uram. Nehezen beszélek, de igyekezni fogok. Vannak jobb napjaim is.
– Élettársa nevét, ha hallhatnám.
– Boldizsár Gerő.
– Mióta élnek együtt?
– Tíz éve
– Mikor látta utoljára?
– Tegnap.
– I…gen. Hol találkoztak?
– A kórház folyosóján. Most tányérsapkás felügyelő a börtönben.
– Mhm. Közös gyermek van?
– Nincs.
– Nem is volt?
– De igen.
– Mi történt vele?
– Nem tudom, csak gyanítom. Gyereket vártam. Nagyon vártam. Nagyon. Úgy, ahogyan anya várhatja első áhított magzatát. Ki is hordtam. Kislányom született volna, de soha nem ölelhettem a karjaimba! Megölte az apja. Boldizsár Gerő lett a gyilkosa. Igen. Hagyta megfulladni. Nem akart tőlem gyereket, sajnos ezt az együtt töltött évek alatt egyszer sem közölte velem. Neki elég volt az előző házasságából született két fia, s nem óhajtott többet a meglevőkön kívül. Az enyém, akit én vártam, akartam, s akiért máris rajongtam, nem kellett neki. Annak ellenére, hogy kértem, menjen el, hagyjon el: maradt. A terhességemről, egész idő alatt nem vett tudomást. Amikor elkezdődött a vajúdásom, nem hívott orvost, egyedül maradt velem otthon. Azt állította, hogy halott kisbabám született. Igaz, hogy nem sírt fel, ma már tudom, hogy ő ölte meg. Az orvosi vélemény szerint a köldökzsinór tekeredett a nyakára, én pedig meg vagyok róla győződve, sőt, biztos vagyok benne, hogy ő tette ezt vele. Az apja. Azért nem hívott segítséget, hogy utóbb már ne lehessen ellenőrizni, melyik pillanatban halt meg a gyermek. Így fosztott meg tőle. Előre kitervelten, gyilkosa lett a saját gyermekének. Az én gyermekemnek. Ehhez nem volt joga! A saját társam fosztott meg a gyerekemtől, az anyaság örömétől! Megérdemelte, amit kapott!
– Mert mit kapott?
– Egy kést a nyakába. Igaz, hogy akkor nem ezt akartam, de miután megtörtént, érzem, hogy így kellett történnie. Most én nem hívtam segítséget! Hadd kínlódjon! Aki módszeresen foszt meg engem saját magától, a szerelmemtől, megöli a gyermekemet, mi mást érdemelne?
– Szóval maga sem hívott segítséget?
– Nem tehettem, kérem!
– Ki hívta a mentőket?
– Anyu. Pontosan abban a pillanatban érkezett, amikor a kezemben levő késsel elvágtam Gerő nyakát. Nem terveztem ugyan, mert csak hadonásztam, de sikerült.
Karola most egy pillanatra elnémult, két begörbített tenyerét szája elé kapta, összegörnyedt, és rémült suttogással folytatta:
– Spriccelt a vér mindenfelé, nekem pedig elmúlt a dühöm. Elmúlt. Leültem mellé, és csendesen mondogattam, de igazán csak csendesen: drágám, be kell látnod, hogy nem hívhatok orvost! Tudom, hogy szenvedsz, és rettenetesen sajnálom, de nem tehetek semmit. Ezért még külön is meg kell büntetnem magamat. Egész további életemet magányra ítélem. Teljes magányra. Ha magam fosztom meg magamat mindenki szeretetétől, aki fontos nekem, akinek a közelségét vágyom, azzal talán megfizetem, amit elkövettem. Elfogadom, hogy meg kell szenvednem a szeretteim hiányát. Szegényem, meg kellett halnia, az én kezem által kellett elvesznie, hogy végképp kifosszam magam. Hogy vezekelhessek. Most látom, hogy te is itt vagy Gerő! Tehát, végig velem voltál! Hol facipőben, hol tányérsapkában láttalak. És civilben is. Bocsáss meg, kérlek! Bocsáss meg! Szeretlek, és borzasztó nekem nélküled élni, mégis tudom, hogy kötelező nélküled élnem. Értsd meg! Meg kellett halnod, hogy ne legyen mellettem többé senki! Mert nem szabad nekem szeretnem, ölelnem többé!
– Köszönöm, foglaljon helyet! Most Karácsony Károlynét kérem ide, akit tanúként fogok kihallgatni:
Karola ült a számára kijelölt helyen, és erősen törte a fejét, honnan ismeri ő ezt a bírót? Aztán felderült az arca, mert ráeszmélt, hogy Gerő az, miként ő volt tegnap az orvos is, aki olyan udvarias volt vele. Igen, nagyon udvarias ember.
– Az ön lánya Karácsony Karola?
– Igen.
– Milyen a viszony önök között?
– Nem tudom meghatározni. A mindenkori hangulatától függ. Az pedig, sajnos, gyakran változik. Neheztel rám, amiért mentőt hívtam a balesetnél. Azzal vádol, hogy cserbenhagytam, nem szeretem már. Tehát hol elutasít, vádol, sérteget, majd zokogva esdekel a szeretetemért. Ha ezt viszonynak lehet nevezni….
– Várta az unokáját?
–
– Válaszoljon, kérem!
– Nem várhattam.
– Magyarázza meg hölgyem, mit jelent ez a mondat?
– Kérem, én tudtam, miként a vejem is, hogy a lányom nem vár gyermeket. Gyermekkori balesetéből kifolyóan ki kellett venni a méhét. Ő maga is tisztában volt vele, hiszen nem titkoltuk előtte. Ezzel a tudattal neveltük. Most derült ki, hogy folyamatosan tévedésnek minősítette az orvosok véleményét. Anya akart lenni. Az lehetett a rögeszméje, hogy az ő a nagy akarása meggyógyította a testét. Ezek után már nem volt nehéz bebeszélnie magának, hogy gyereket vár. Annyira vágyta, annyira akarta, hogy nem lehetett meggyőzni a tévhitéről. Mindenféle szakorvost igénybe vettünk, szülésztől elmeorvosig. Természetellenesen, intelligenciájától függetlenül, csökönyösen ragaszkodott ahhoz, amit elképzelt. Mindenkit türelmesen meghallgatott, és mosolyogva közölte, ő tudja, mit érez. Voltak hányásos periódusai és kellemes időszakai. Még hízott is. Mozgást is érzett. Meg volt győződve, hogy gyermek nő a hasában. Büszke boldogan mutatkozott és élt terhesen. Járt terhességi tornára, felkészült a baba fogadására, s a végén természetesen várta a szülést. Amikor vajúdni kezdett, Gerő eljátszotta vele, érte, a nyugalmáért a szülést. Valódi, nagy fájdalmai voltak, s amikor megszűntek, a párja azt mondta neki, hogy meghalt a baba.
Nagy csend ült a helyiségre. Végül kibukott Karolából egy sikolyhoz hasonló hatalmas, kétségbeesett sóhaj. Anyja fájdalmas tekintetével végigsimította, s folytatta:
– Akkor kezdődött el valami számomra is érthetetlen, mindennél nagyobb szereptévesztés, amikor gyermek nélkül hazajött a szülészetről. Ez a jelenség folyamatosan súlyosbodik. Magába fordult, s ettől kezdve különböző helyeken tudja magát, csak a valóságot utasítja el. Vádolja magát, mondván, hogy nyomorult alkat, aki képtelen kihordani ép magzatot, majd a férjét, aki – szerinte – megölte a gyereket. Aztán az lett a rögeszméje, hogy megbosszulta a gyermek halálát a gyilkoson, jogosan szúrta meg tehát a férjét, de – íme a fonák helyzet és gondolat – ezzel egy időben tulajdonképpen önmagát akarta büntetni, mert szerinte nem érdemel szeretetet többé senkitől. Úgy véli, méltatlanná vált az áhított szeretetre, mert szerinte vétkes a nő, aki nem tud gyermeket produkálni. Innen tudatában már tyúklépés, hogy börtönben vezekel, hiszen többszörösen súlyos a bűne. Tudjuk, hogy ez a tárgyalás itt, a terápia része, hogy döbbenjen rá végre, ahol él, nem börtön, hanem egy gyógyintézet, ahol szembe kell néznie önmagával. Gyerekem – fordult a lányához. – Bocsáss meg végre magadnak és merj tovább élni! Nincs bűn, nincs bűnös, csak egy gyermek után vágyó nő sikoltozik benned. Szeretünk drágám, térj magadhoz!
Karola dülledt szemekkel, megmerevedett vonásokkal hallgatta, és miközben szinte megemelkedett görcsösen markolt ülőhelyével együtt, hangtalanul, tátogva kiáltotta:
– Anya, anya, hogy mondhattad ki a kimondhatatlant?
Utána visszazuhant és hatalmas nyugalom terült el az arcán. Feszült izmai ellazultak, nyugodtan ült tovább. Tekintetében egészséges fény derengett.
Sok idő telt el, míg felépült. Egészséges, jó alvásokkal pihente ki magát a hosszú altatások után, boldogan érezte, mint rendeződnek gondolatai, érzései. Lassan tisztultak fel benne az emlékek, bár nehezére esett elkülöníteni a megtörtént eseményeket, a képzeletében lejátszott történésektől. Lassú volt a folyamat, míg elért eddig a napig, amikor felöltözve várta Gerőt, hogy hazamenjenek. Már tudatában volt, mit szenvedett mellette a párja, s mit élt át a környezete. Elfogadta a tényt is, hogy nem lehet soha saját gyermeke. Eldöntötte, hogy kritikusan ellenőrzi magát, s ha biztos lesz benne, hogy már nem károsulhat mellette egy gyermek, magához ölel valakit, akinek éppen az ő gondoskodására van szüksége.
Berettyóújfalu, 2006–02–19
Berettyóújfalu, 2008–05–06
Berettyóújfalu, 2009–02–12
Berettyóújfalu, 2009 –02–18
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Kertész Éva
