2.
Laura mosolyogva fogadta, a hozzálépő újabb ügyfelet.
Régi ismeretség. Az elegáns hölgy idekerülése óta ragaszkodott a személyéhez. Tíz éve már tudják egymás nevét, s néha beszélgetni is tudnak, ha kevesebb az ügyfél. Az idősebb egyedül él. Unokái – akiket ő nevelt fel – külföldön élnek, onnan segítik anyagilag. Lánya és veje autóbaleset áldozatai lettek. Nincs, akivel szót váltson, aki elbeszélgessen vele. A körülötte levő lakások megüresedtek, majd új tulajdonba kerültek, de ezek csak felújított üres helyiségek, gazdáik nem lakják. Őt meg megbénítja a csend. Pedig szüksége lenne az emberi szóra. Ha nincs, vagy kevés az ügyfél, ez a drága kis teremtés elbeszélget vele néhány szó erejéig.
– Hogy tetszik lenni Olga néni? Meggyógyult már a barátnője?
– Már el is temettük, kedvesem. Ő volt az utolsó, aki felhívott néha, akit még érdekelt, ami velem történt.
– Mit tetszik parancsolni, Erzsike néni? A szokásos ügykezelés? – fordult a másik hölgyhöz.
– Igen, kedvesem. Mi ez a szám a papíron, amit ideadott? – szól vissza mentében az Olgának nevezett.
– A telefonszámom. Ha otthon vagyok, ezen tetszik elérni, s ha úgy gondolja Olga néni, beszélgethetünk. Kezét csókolom.
Már eltűnt, amikor Laura észrevette, hogy egy könyvet hagyott a pulton. Ez az, amiről a múltkor beszéltek, s ő kíváncsi lett rá. Nem örült az ilyen ajándékoknak, pontosabban semmilyen ajándéknak, melyekkel egyik–másik ügyfél kedveskedett neki. Hol keresztrejtvényeket felejtettek számára a pulton, hol egy videó kazettát. Néha csokit rejtettek el a hivatalos iratok alatt. Nem nagy értékek, inkább a figyelem, és a kedveskedés jelei.
Rettenetes, mennyi a magányos, árva lélek, akik csak akkor jutnak emberi hang közelébe, ha a postás jelentkezik náluk. Lám, a jó szó, a figyelem, a jó eligazítás hálára késztet. Pedig ez neki kötelessége.
Már végére ért lassan a napnak, örült is neki. Itt nem lehet tévedni, itt minden pillanatban topon kell lenni. Nem is tudja, mit tenne, ha külön családja lenne – tűnődött tovább. – Mikor tudná a gyerekeit, férjét becsületesen ellátni. Ezzel együtt nagyon szeretne társra találni, de, ez olyan vágy, amely sohasem teljesülhet. Ezzel a szétfolyó alakkal semmi esélye. Többször próbálkozott hirdetések útján ismerkedni, talált is néhány embert, akit elfogadott volna, de amikor megmondta, hogy neki nem lehet gyermeke, pillanatok alatt felszívódtak. A nevéről már nem is beszélve. Hogy lehet valakit Laurának nevezni? Bárhol bediktálja, kiröhögik.
*
Árpi a folyosón szívta valahányadik cigarettáját, és türelmetlenül dörrent rá, amikor lihegve felért a harmadik emeletre:
– Hol a nyavalyában tekeregtél? Belém áll az ideg a türelmetlenségtől!
– Hármat találgathatsz! A szeretőimnél voltam, esetleg egy pénzzel bélelt, díszes casinóban szórakoztam, netán a munkahelyemen. Mit izgulsz? Mi hozott ekkora lázba?
– Mi az, hogy mit izgulok? Azt izgulom, hogy anyu kórházban van!
– Anyu? De hát mi történt vele?
– Azt mondja Erna, a lábával történt valami nagy baj. Tőle vitték el a mentők. Őrjöngenék, ha nem szégyellném! Hetek óta néztük, hogy le sem tud menni az emeletről, hogy csak vonszolja a lábát, mert ez már nem járás, ahogy ő közlekedik. Rühellem, hogy nem tettünk semmit, csak kihasználtuk őt.
– Rühellheted is! Amennyit te törődtél vele, az egyenlő a semmivel! Melyik kórházban van? Várj, kezet mosok, és máris indulhatunk. Addig menj át Ernához, jövök utánad.
*
Anyu szabályosan besüppedt az ágyba. Most világosodott meg a gyerekek előtt, mennyire kimeríthette a folyamatos fájdalom. A nyugtatók és csillapítók hatására nem tesz mást, mint pihen. Alszik és hallgat. Itt szembesültek azzal a ténnyel, hogy ebben a kórteremben kizárólag az ő anyjuknak nincs egyetlen foga sem, pedig nyolcágyas a szoba. Nála fiatalabbak nincsenek itt, inkább az öregebb korosztályba tartozók fekszenek körülötte, de mindnek szép a mosolya. Minél tovább toporogtak mellette, annál inkább alakult ki bennük egyfajta szégyenérzet.
– Hogy vagy, anyukám? Enyhül–e a fájás a lábadban?
– Igen. Nem tudom, milyen gyógyszereket kapok, de gondolom, csillapító is van benne.
– Nem értesítettetek bennünket!
– Ernával úgy találtuk, hogy nem lenne értelme. Tudom kislányom, hogy mennyi ideig zársz pénzt és iratokat, ahhoz, hogy elhagyhasd a saját ablakodat. Árpit is hiába értesítettük volna, mire hazaér, engem már rég elszállítottak volna. Tudtuk, hogy amint hazaértek, azonnal jöttök. Nem akartunk rátok ijeszteni.
– Értjük, értjük, de most itt állunk, mint két hülyegyerek, és azt sem tudjuk, mit kéne tennünk, mire van szükséged, mi legyen a dolgunk otthon. Kiderült, hogy semmit sem tanultunk meg az életből. Ne izgulj, mindent le fogunk bonyolítani, még büszke is leszel ránk, most csak azt mondd meg, mit kérsz tőlünk.
– Egyelőre semmi nem jut eszembe. Ha felhívtok, majd megmondom. De nem kívánok semmit. Otthon Erna mindenben eligazít benneteket. Kérdezzetek tőle, és mindent úgy tegyetek, ahogy ő mondja. Jobban tudja, mint én. Laurám, főznöd is kell majd, és vigyázz a bátyádra! Árpikám, kicsikém, segíts Laurának! Ő is dolgozik annyit, mint te! Ne hagyd magára a házimunkában!
Lassan ballagtak a megállóig.
– Te öcsi, mikor adtál te pénzt anyunak utoljára?
– Nem tudom.
– Nála laksz, mindennel ellát, csak éppen a cigidet veszed magadnak. Mire megy el a kereseted?
– Gépezek.
–
– Mióta?
– Jó ideje
– Akkor most abbahagyod. Tudod, kié a hálóing anyun? A papucs? A köntös? Ernáé. Minden, amit bevittünk a kórházba, a nagynénénké. Leég a képemről a bőr. Miféle népek vagyunk mi, hogy ezt hagyjuk? Most hazamegyünk, és új életet kezdünk!
– Oké.
Otthon már remegve várta őket Erna. Beszámoltak mindenről, aztán mentek és takarítottak, főztek, tették, amit eddig is kellett volna. Másnap este, amikor már túl voltak a vacsorán, nézték a TV–t, Árpi megszólalt.
– Öreg, ócska itt minden. Még a nagymamától maradt ránk.
– Igen. Tehát természetesen kopottak a bútorok és rondák a falak. Annyi pénzük sohasem volt a szüleinknek, hogy újat vehettek volna. Hiába takarítod, hiába szépíted, erre milliók kellenének. Ha a sajátunk lenne, ugyanis. De mi meg se vettük, amikor mindenki azt tette.
– Ráadásul Ernához járunk fürödni! Még a gondolatától is irtózom. Ahányszor átmegyek hozzá, érzem a bosszúságát, a kinézését. Ráadásul jogos is! Naponta hárman fürdünk az ő vizét fogyasztva. És a melegvíz! No, ebből elég, járjunk egyet!
Lépkedtek egymás mellett a keskeny utcán, ahol a felhevült házfalak még mindig ontották magukból a meleget. A nyolcadik kerületben még eget is gyéren lát az ember, legfeljebb, ha a nyakát kitekeri. Lehangoló volt az egész útvonal. A lámpák imitt–amott égtek. Pontosabban csak ott, ahol nem verték le a semmittevők. Most éppen csendes az utca, bizonyára ment a TV–ben valami sorozat. Árpi fellépett egy lépcsőre, s hívta húgát, igyanak egy üdítőt. Ekkor látta a lány először a gépet. Máskor is találkozott már hasonlóval, de soha nem gondolta magáról, hogy egyetlen perc alatt beleszeret, s ez lesz élete veszte.
Ekkor még irtózva tekintett rá, mert meglátta öccse szemében azt az ismeretlen fényt, amiről nem tudta, hogy micsoda, de annyit megérzett, hogy nagy bajt hoz rájuk egyszer. Látta, hogy odalép mindjárt ehhez a rablómasinához, s még kérni sem merte, hogy ne tegye, csak figyelte bűvölten, hogy mi történik. És nyert! Abba kellett volna hagyni a játékot, mert ezen lehet venni anyunak gyümölcsöt holnap, de ez a büdös kölyök már ismét feltette a nyert összeget, s ismét neki dolgozott a szerencse! Istenem állítsd meg a gépet, romoljon el, legyen már végre valami, ami megállítja!
Árpi folytatta, mert semmi nem jött közbe, már túlságosan belejött a nyerésbe, és bár tudta, hogy mindjárt vége a sikernek – mert kivétel nélkül minden alakalommal ez történt –, ismét bedobta a pénzét, és újra nyert. Most érzett rá a lány, miért játszik az öccse. Szünet nélkül azért játszik, hogy egyszer legyen végre annyi pénze, amivel mindent megold majd. A szép otthont, a fürdőszobát, a fogsort az anyjának, a hiányzó saját fogait, autót a bicikli helyett, saját boltot a kenyér szeletelése és díszítése helyett, az egész rohadt életet, mert nincs más lehetőség a kitörésre.
Végre vesztett! Vesztett, de nem annyit, amennyit nyert, sokkal többet. Annyival többet, hogy még a Laura pénze is elment az adósságba.
Némán ballagtak haza. Árpi teljesen kimerülve, és összetört lélekkel ballagott nővére mellett, aki nem tett szemrehányást, csak azt számolgatta, mivel kedveskednek holnap anyának, hogy fizetik ki a taxit, amivel hazahozzák, és miből élnek fizetésig.
Erről nem tett egyikük sem említést, de gondolataik a gondjaikról szóltak.
*
Kellemesen tiszta, hűvös, udvarias környezet ez az OTP. Mindenki készen állt, azaz ült az ügyfelek fogadására a csillogó üvegkalitkában, amikor kinyitották a fiókot.
Laura a munkahelyén sem tudott megszabadulni félelmeitől. Arra rezzent fel, hogy egy hang beszél hozzá:
– Mi a gond kislányom? Már másodszor szólítom, és nem vesz észre.
– Kezét csókolom Marika néni. Elnézést kérek, elbambultam. Miben lehetek segítségére?
– Semmi gondom nincs kedvesem. Pontosabban magánál most nincs is elintézni valóm. Betértem egy kicsit hűsölni, mert a piac máris olyan meleg, hogy nem lehet elviselni. Itt üldögéltem magamban a klímaberendezés alatt. Ezen a helyen nem rám jön a hűvös, csak kellemesen érint. Amikor láttam, hogy nincs kliense, gondoltam, beszélgetünk egy kicsit.
– Ilyen melegben miért tetszik kijönni Marika néni? Még valami baja lesz a tömegben. Ez a Fény utcai piac, ezzel az üvegkupolával különösen ontja magából a hőt. Hiába emelik meg a tetőt.
– Igaza van. Mégis úgy éreztem, fel kell öltöznöm, embereket kell látnom, mert elviselhetetlen otthon a nagy némaság. Mióta az uram meghalt, a barátnőm elutazott, nincs, akihez szóljak. De itt is csak a kofákkal beszélhetek, a virágoknál, mert az üzletekben ma meglehetősen nagy a forgalom. Most viszont ismét megkérdezem: Mi a gond? Otthoni?
– Igen. Anyukám beteg. Kórházban van. Érte aggódom. Bocsánat, most elnézést kérek, el kell intéznem Géza bácsi ügyét.
Az ismerős hölgy félreállt, ő pedig intézte a hivatalos papírokat. Géza bácsi elment, úgy látszik, a szombati nap ilyen, ismét magára maradt. Marika néni bizonyára úgy érezte, ha már egyszer felöltözött, beszélget is egyet.
– Nem akarom megbántani kedvesem, de csak megkérdezem: Anyagi gondokkal küzd? Mert abban segíthetek.
A lány nem szólt egy szót sem, csak halkan sírt.
– Szóval, végre tehetek valami jót is! Most helyet foglalok itt a széken, s ha végzett, beülünk a cukrászdába. Ott majd mindent elrendezünk.
Ezzel megfordult, és leült a székére. Pontosabban, nem leült, hanem helyet foglalt. Nem akárhogy ám! Egész tartásáról lerítt, hogy neki itt, most elintéznivalója van. Még a szoknyája is arról beszélt, amelyet pedánsan eligazított két ujja közé csippentve keresztbe tett lába fölött, hogy nem véletlenül ül itt. A táskájáról, melyet gondosan maga elé készített, a két kezéről, melyet a táskára helyezett úgy, hogy a gyűrűje is azt mutassa: Ez az idős hölgy most nem hűsöl, nem pihen, nem semmiért üldögél.
Amint Laura lezárta a napi elszámolást, beültek a Mamut egyik csinos kis cukrászdájába. Itt, ezen a helyen indult el a lány a züllés útján.
*
Kellemesen hűvös hajnali szél hajtotta Árpi alatt a kerekeket. A csend most akkorára nőtt, hogy szabályosan mellére telepedett. Perceken át senki és semmi nem mozdult a fák levelein kívül. A fiúba ebben a simogató csendben akkora öröm költözött, hogy majd szétvetette a mellkasát. Úgy érezte, ma a világ összes kenyerét fel tudná szelni.
Ami azt illeti, tonnában lehetne mérni, amennyi kenyeret felszelt, megkent és feldíszített ez alatt a hét év alatt, amióta itt dolgozik. Volt olyan nap, amikor megmozdítani nem tudta este a karját. Minimálbérért természetesen, mert ez a dög Kovács egy fillérrel sem emelt a fizetésén, amióta nála dolgozik. És igaza is van. Ha talál egy ilyen marhát, aki felsőfokú technikusi végzettséggel hajlandó naponta Budaörsre kikerekezni, csak azért, mert egy renyhe disznó, aki még arra is rest, hogy másik állást keressen magának, annak tilos, mi több, büntetés terhe mellett tilos több fizetést adni. Az ennyit sem érdemel.
Már el is szállt az öröm, amit nem a forgalom növekedése vitt el, hanem a gondolat. Mert eszébe jutott, hogy amikor meghozta Kovács az első kenyérszelő gépet, nyomban elküldött egy lányt közülük, és rájuk dörgött, hogy spóroljanak az idővel. Noha minden oka meglett volna, hogy eljöjjön azonnal, nem tette. Nem azért, mert nem talált másik állást, de volt benne valami belső félsz attól, hogy bemenjen egy új helyre. A régi vagány Árpi elvesztette az önbizalmát. Ezt eddig be se vallotta magának. Oké, most már ezt is vállalja. Legalább kibukott belőle. Meg azt is vállalja, hogy azért maradt itt, mert ez a félkarú már annyi pénzét vitte el, hogy eljött az ideje a nyerésnek. Igen. Most meg már azért nem mehet el innen. Már nincs sok idő hátra, és ő lesz a nyerő! Érzi. Akár ma is előfordulhat. Ma ugyan nincs pénze, de fizetéskor lesz, és attól kezdve már minden lehet. Elérkezett az idő. S akkor dől a lóvé.
Most megállunk, mert itt vonat jön mindjárt, aztán már pár perc, és megérkezünk – kergetőztek gondolatai. – Most jó, mert jó a hőmérséklet, most boldogság van és napsütés, de télen, nos, télen már fogcsikorgatós a dolog. No, megérkeztünk.
A pék már elment, itt hagyta hatalmas kosarait az éjjel sült illatos kenyérrel. Ő kézmosás után szelte, szelte ezt a töméntelen veknit, Panni pedig úgy kente, mint a gép. A díszítés mindig rámaradt, mert szerette ezt a munkát. Nem mindegy, hogy milyen egy kenyérke, felékesítették–e, vagy csak megpakolták. Az ő szendvicsei mindenhol kapósak voltak. Hatalmas tálcákra rakták ötvenével, hogy a szállítók vihessék az elejét. Néha bekapott egy falat sajtot vagy kenyérvéget, és alig várta, hogy leteljék a nap. Négy nap múlva fizetés. Már látta maga előtt, amint odalép a gép elé, meghúzza a kart, s ájult boldogsággal söpri be a hasznot. Ezért élt, ezért formázott hengeresre minden szelet sajtot, ezért görbített félbe minden szalámit. Már olyan régen teszi ezt, és teszi fel újra, meg újra a kidobott nyereményt, miközben mondja magában, hogy: most, most!
Négy nap múlva nyerni kell! Érzi, hogy eljött az idő. Csak türelem, türelem, vége a végkimerülés előtti pillanatoknak.
Folyt. köv.
