Az óra átállítással kezdődött. Fásultan vette tudomásul, hogy immáron négykor sötétedik, lassan kihal minden, s valahogyan a karácsonyi reménysugár sem akart beragyogni az otthonába. Nem csupán a betlehemi csillag, de a három királyok is nagyon messze jártak.
Nem is foglalkozott az idővel, így ott hagyta a falon az órát a nyári időszámítással együtt, s egy idő után teljességgel lényegtelenné vált az is, mikor üt a feles ütő, noha még néhány héttel ezelőtt is imádta érces muzsikáját.
Betegségekből ki és beléjük vánszorgott, vagy csak menekült. Már kimozdulni sem volt kedve. Aztán egy napon úgy határozott, felmond a munkahelyén. Elég volt. Nem értették. Megbízható, pontos munkaerő volt, de ő tudta, hogy nem akarja azt a monoton, megsemmisítő napirendet élni, mint eddig. Sőt! Már semmi terve sem volt. A jövő nem számított, ahogyan a pénz sem. Ismerősei és családtagjai közül sokan megdöbbentek, de egyetlen ember sem akadt, aki az okokat kutatta volna. Miből fog megélni, és felelőtlen… Ez volt a legtöbb, amit embertársaitól kapott. Amikor rokkantsági nyugdíjas lett, akkor bezzeg csalással vádolták, mert még csak a negyvenes éveit taposta. Azt, hogy valami fáj esetleg és az, hogy a CT- berendezéseket jobban ismeri már, mint a városka utcáit, ahol él, mindenkit hidegen hagyott.
A tejfehér köd és az utcai közvilágítás teljes hiánya döbbentette rá, hogy már aludni sem tud.
Éjjelente kitartóan addig nézte a semmit, amíg ki nem rajzolódott valamelyik bútordarab elmosódott képe. Reggel úgy ébredt, hogy pontosan emlékezett gyermekkorára és mindarra, ami valaha szép volt. Ez adott erőt ahhoz, hogy felkeljen.
Nem szerette a csöndet. Kaotikusan, de mégis rendezetten állt össze én-je, ahogyan az otthonában minden egyes helyiségben szólt valamilyen hang: a TV, a rádió, egy CD-lejátszó…
Soha nem ült le az internet elé, noha unokái miatt bevezette a kábeleket. Éles logikával kiszámolta, hogy sokkal olcsóbban kijön így a telefon és a televízió is, ha két év hőségnyilatkozatot aláír. Számlái rendezettek voltak és otthona is. A rendetlenségre megrögzötten allergiás volt, mert állandóan a végső pillanatot várta, amelyben a Nagy Kaszás mellett más is ítéletet mond majd. A Szentírást megfelelő passzusait is naponta olvasgatta. Mert egyszer fel kell ébrednie ebből a kábulatból… Végül mindegy, hogy hol, alul vagy felül, de a földön már sohasem…
Egyszer-kétszer túl sok gyógyszert vett be. Puszta szórakozottságból. Ilyenkor különösen izgatottá vált. Kért és nem adatott meg…
—
— Nem értem a bátyám! — mondta egy női hang a férjének. — Mindene megvan, s mégis állandóan siránkozik, noha azt tehetne, amit akar. A világ legszabadabb embere. Utazhatna, de nem. Körberajongják a nők, de ő csak ahhoz az egyhez hőséges még mindig, aki becsapta, szétdúlta az életét, egzisztenciáját!
— Hagyd! Súlyos depressziós, hidd el! Ha jobb idő lesz, lemegyünk hozzá, s rábeszéljük, hogy jöjjön el hozzánk néhány hétre!
— Soha nem jött még egyedül! Csak azzal a nővel! Alfája és omegája…
— ABC függő — szólt a férj —, de ha csak a görögöt ismeri, nem tudunk ellene semmit sem tenni, majd a gyermekei…
—
Karácsonyra az egész család beállított. Hívatlanul és váratlanul. Miután a férfi egy szomszédasszonnyal járt vásárolni, aki az a tipikus bespájzolós és akciófigyelő volt, nem hozta zavarba a vendégsereg, sőt még a gyönyörű töves ezüstfenyő is különös fényben ragyogott. Glóriája volt! Az eddigi szomorúság valami hihetetlen kozmikus erőt kölcsönzött a növénynek, s a csillagok porából és a ködből font kupolát a feje fölé…
—
Valamiért az adventi koszorút meghagyta. Még márciusban is meg-meggyújtotta rajta a gyertyákat, s egy régi évet idézett fel, amikor asszonyát temette. Tizennyolcadika volt és a viharos szél fákat csavart ki, s valahova egy másik sírra fújta a koszorút is, amelyen egyetlen mondat állt: „Örök szerelemmel és soha el nem múló fájdalommal”… Három gyermekük még nagyon kicsi volt… A legkisebbnek naponta járt anyatejért, s csakis a temetőben sétáltatta. A feketébe öltözött, délceg férfi a piros babakocsival mindenkinek szemet szúrt. Egy idő múlva már köszöntek is neki, de ő csak biccentett egyet, a sírhoz sietett, majd a kúthoz, hogy friss vízbe tegye a tűzvörös rózsákat, mind a huszonnyolc szálat… Soha senki nem vitt el egyetlen egyet sem…
—
Egy családi sírbolt előtt ácsorgott, s éppen megcsodálta a sasok szépségét, amikor először meglátta a nőt. Még aznap este márványba faragta alaparcvonásait. Csaknem húsz teljes éven keresztül éltek együtt, mint férj és feleség. Szépen gyarapodtak, a gyerekek is felnőttek, unokák születtek, de nekik nem lehetett közös gyermekük. Egy szép napon az asszony csak egy levelet hagyott maga után. Azóta sem látta…
—
Az élete olyannyira eltávolodott tőle, hogy néha azt érezte, ez az egész csupán egy álom, amiből fel kellene ébrednie, mert ösztönei azt súgták neki, talán kitavaszodik egyszer. Ismét március volt. Tizenkilencedikére szólt az újabb CT- előjegyzése. Mindent utasítás szerint csinált, s türelmetlenül várta a vénás kontrasztanyagot.
— Uram! Ébredjen! — távolról hallotta, ahogyan próbálták feléleszteni.
— Gyere gyorsan! Leállt a keringése! — ordította egyik asszisztens a másiknak.
Ekkor találták meg nála a szedett gyógyszerek jegyzékét, s közöttük azét is, amelyik végzett vele…
— Istenem… Direkt tette! Tudta! Már messze jár…
Valahol a távoli éterben pedig újra megszületett egy mondat: „Kérjetek és megadatik.”
—
Egy konyhai falióra elütötte a tizennégy órát, majd hatalmas puffanással zuhant le az angyalokkal díszített boltív alól, egyenesen a járólapok közé… Két hatalmas repedés maradt az inga helyén, s a folyosó két végére két sas gurult el… Immáron végérvényesen széthasadt az idő.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.22. @ 18:10 :: M. Fehérvári Judit
