Néha szinte szívemig zsong Weöres néhány sora:
„A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
„Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni…”
Az Öregek című vers néhány akkordja Kodály Zoltán mesternek ajánlva, itt duruzsol a fülemben, ahányszor csak az utcára megyek, ahányszor csak szétnézek, ahányszor csak a rádiót hallgatom, s valahányszor a képernyőre pislákolok a televízióban.
A mellettünk lévő házban a nő éppen velem egyidős volt, de kinézetre olyan húsz évvel látszott csak többnek tőlem. Marikának hívták, de még ezt sem tudtam róla. Fáradtan, szinte összerogyva járt minden este a magánpékségbe, ahol, hogy beteg férjét kímélje, ő dagasztotta, őrizte, védelmezte, kelesztette, vetette be a kenyeret a kemencébe, hogy onnan kivegye, szeletelje, csomagolja, ládákba tegye és feltolja a szállítókocsira.
A férjnek állandóan eltört valamije. Nemrégiben a vállába erősíttettek éppen kapcsokat. Így övé volt az elszámolási napló vezetése. Ketten dolgoztak csak ott éjszakáról éjszakára, mert ezt kívánja a magyar vállalkozó érdeke. Minimálbérért természetesen. Állandó lebegésüket, illuminált taglejtéseiket nem az alkohol okozta, hanem a fáradtság.
Fáradságos munkával nem mást, mint fáradtságot kerestek maguknak vonszolva lépteiket és testüket estéről estére, hogy soha ne érhessék el a fölöttük lévő roskadozó fák gyümölcseit, noha nem a vízben, csak a munkában álltak nyakig.
Becsületes emberek lévén életük folyamán soha nem kértek senkitől semmit, ez jutott nekik: a hirtelen halál az élet kábítószergyárából. Először a nő vesztette eszméletét, s a férj úgy megroppant, hogy infarktust kapott azon az Istentől is távol lévő helyen. Hajnalban a szállítók találtak rájuk.
A boncolási jegyzőkönyv szerint Marika agyvérzést kapott, s ha azonnal hívta volna valaki a mentőket, ma is élnének mindketten. És nem ettek húst, mint ama Tantalosz sem, aki Zeusz fiának, Pelopsznak a húsából készült ételeket tálalta fel az isteneknek…
Van egy oldal a neten, amiről egészen addig nem hallottam, míg a másik szomszédom, a harmincnyolc éves Zoli is el nem távozott az örök, égi vadász -és halászmezőkre.
Ez a http://www.gyertyagyujtas.hu/. Virtuális Isten veled mondására találták ki, s folyamatosan égnek a gyertyák azokért, akik már nincsenek ebben a dimenzióban.
Zoli hivatásos katona és élsportoló volt egészen addig, amíg a gazdasági helyzet beteget nem jelentett a szívében. Négy kiskorú gyermek édesapjaként megrokkant, míg a bizottság ki nem találta, hogy minek neki az a negyven százalék, jobb helyre is elmegy az a fel- és alvégi falvakban, így ő bizony makkegészséges. Felesége elveszítette munkahelyét, így alkalmi munkákból élt egyre soványabban és sápadtabban. Soha nem ivott, nem dohányzott. Míg végül egy függönykarnissal együtt zuhanva a semmibe vagy édenbe, de leginkább a föld felé, megfulladt.
A pajzsmirigye nem működött úgy, ahogyan kellett volna, de egyetlen vérleletében sem szerepelt semmiféle erre vonatkozó érték.
Mostanában az emberek egyre hamarabb öregszenek. Ráncosak és feketében járnak, mogorvák és nincs a szemükben semmiféle pajkos tűz és csín, nem érzik az ízeket, s egyre nehezebben viselik az életet.
Tibor harminc éven át ugyanabban a növényvédőszer raktárban dolgozott. Aztán egyik napról a másikra nem volt már érdemes földet művelni, holott senki nem hallott még az uborkabotrányról sem, csak ez az Unió sok dolgot eltűntetett az ország portájáról, s még többet hozott: olcsó tömegzöldségeket, amelyeken állítólag fel van tüntetve a származási helyük, de én csak nagy ritkán találkoztam ilyen csomagolással, noha egy ideje vizslaszemmel nézegetem, hogy éppen aktuálisan mivel is mérgezem majd magam és a családom.
S, ha Budapestről Nyíregyháza felé vonatozik valaki, aki látta ezt a tájat harminc évvel ezelőtt is, azt gondolhatja, eltérítették a vágányokat, pedig ez ma is az az ország sok-sok mindenféle gazzal…
Tibor küzd. A munkájával az élete is odalett. Fiatalabb tőlem. Ez már egyszerűen felfoghatatlan! Három hete folyamatosan igyekszik nem éhezni, noha folyton szomjazik. A szondán keresztül is, amit a torkába dugtak le. Áttétes és menthetetlen. Először az ádámcsutkáján mozdított, ha nyelni akart, aztán csak elment orvoshoz. Azonnali sterilsátor a hétórás műtét után. Már a hálapénzt sem fogadta el senki sem. Kell az a temetésre!
Hiszen Weöres Sándor szavaival
„Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.”
És a mai fiatalok előtt nem az eres kezek dicsérte lebeg, s nem a nagycsalád szeretete, hiszen boldogok lehetnének, ha egyáltalán láthatnának életükben legalább egyetlen egyszer egy olyan becsületben és egészségben megöregedett embert, akire mégis érvényesek lehetnének ezek a szomorú sorok:
„És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.”
Mert valahogy a kínok országa lettünk, azé a Tantaloszé, akinek az az alvilági büntetése, hogy folytonos éhség és szomjúság gyötörje, s hiába állt nyakig a vízben a gyümölcsöktől roskadó ágak alatt, nem ehetett, nem ihatott, mert ahányszor csak kísérletet tett erre, minden elillant…
Így tűnik el a mi életünk is az öreg emberekéhez hasonlatos, mert ki tudja, érdemes- e megvárni a költői hasonlatot és megszemélyesítést…
„nyújtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
„Jónapot, bácsi.” …”
Debrecen, 2011-06-03.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.03. @ 14:24 :: M. Fehérvári Judit